Idézetek az életről
Egyszer minden élet felrobban. Minden élet. Valakit szeretni kell, különben hiába minden. (...) Mit csináljak? Megpróbáltam szeretni az embereket. Mind, az összeset. De ez nehéz, nagyon nehéz. Az ember elvurstlizza az időt valahogy.
Vinnünk kell egymást. Ha ez nincs nekünk, mik vagyunk? A lélek a testben, mint bor a pohárban; ha kiloccsan, a levegőbe szivárog, a földbe, a fénybe... Hiba azt hinni, hogy a kis dolgokon uralkodunk, és nem a nagyokon. Éppen fordítva! Nem állíthatjuk meg az apró véletlent, a parányi részletet, amely végzetté esküszik össze.
A zsebkésével minden ember bemetsz egy jelet az élet fájába. Vannak, akiknél rajzolás közben félrecsúszik a bicska, és megsérülnek. Azért, mert nagyon izgatottak abban a pillanatban. Mert remeg a kezük a temérdek álomtól. Mert káprázik a szemük a világ gyönyörűségétől. Az ördögbe is! A föld nem szűnt meg forogni, mi?
Az emberben felmerül néhanapján a kérdés, hogy megéri-e a fáradság. Nem tudom. (...) Valamikor én is azt hittem, amit sokan mások, hogy a kezdetektől megválthatom a világot. Mindent odaadtam. (...) Mert én ilyen vagyok. (...) Vagy fenékig ürítem a poharat, vagy hozzá se nyúlok. Semmire se mentem vele. A világ ugyanúgy rossz irányba halad. És tudod, mi a furcsa? Nem érzem magam vesztesnek. Sem azt, hogy elárultak. Személyes ügy, barátom, az igazságszolgáltatás.
Bűn nélkül élni? Lehet bűn nélkül élni? Az nem is élet. Ezt még némely keresztény szentek is sejtették.
Sok olyan pillanat van az életben, ami rengeteg dolgot megtaníthat. Azt hiszem, sosincs egyetlen konkrét helyzet, ami teljes egészében megváltoztatná az életet, mert az azt is jelentené, hogy az élet meglehetősen korlátozott. Ha olyan emberekkel veszed magad körbe, akik adhatnak valami pluszt, akkor minden napban vannak olyan órák, melyekből tanulni lehet - hol többet, hol kevesebbet.
Az ego adja meg nekünk azt az önazonosságot, melynek révén egy nagyon sajátos nézőpontból - a sajátunkból - tapasztalhatjuk meg az életünk leckéit. Olyan ez, mintha egy nagyon sajátságos ablakon át tekintenénk egy adott élethelyzetre. Ennek az ablaknak a kerete az egónk, ez adja nekünk a formát, melyen át (nagyon éles perspektívából) szemügyre vehetjük a probléma adott aspektusát
Az anya kilenc hónapig hordta ki gyerekét, szoptatni fogja, ápolni fogja, ha beteg lesz, nevelni, tanítani, ezernyi gondban lesz érte, - ilyen nehezen jön létre az ember! És hogy pusztul el? Egyetlen golyó elég neki, egy kis golyó is, vagy egy rossz tűszúrás, egy légycsípés, egy torokgyulladás, - mert bár az ember végtelenül sok kínt és bánatot elbír, sokszor azonban narancshéjon elcsúszik az egész élete.
Az élet olyan, mint tövisről mézet nyalni.
Mindenkinek van múltja, de a múlt már elmúlt. Az ember tanulhat belőle, de meg nem változtathatja.
Az élet olyan, mint egy doboz csokoládé. Olcsó, haszontalan ajándék, amit senki sem kér. Nem visszaváltható, csak csendben fogyasztható. Megesszük, mert ha már megkaptuk, legalább ne vesszen kárba. Habzsoljuk, pedig igazából nem is ízlik. Igaz, néha találunk köztük krémeset vagy tejszínest - de azoknak az íze túl hamar elvész a szánkban, és a doboz alján ott maradnak a fogtörő mogyoróval töltött étcsokik, amiket ha elfogyasztunk, nem marad másunk, mint egy üres doboz, tele aranysárga, gyűrött papírgalacsinnal.
Az élet a kellemetlen meglepetései mellé mindig csomagol némi elégtételt.
Vannak olyan különös időszakok ebben a furcsán zűrzavaros históriában, amit életnek nevezünk, amikor az ember az egész világmindenséget egyetlen nyers ugratásnak látja, bár a tréfa szellemességét alig-alig fedezi fel, és nagyon erős a gyanúja, hogy az ugratás az ő rovására történt. De semmi sem csüggeszti el, és semmi sem látszik vitára érdemesnek. Felhabzsol minden eseményt, minden hitet és vallást és rábeszélést, minden kemény látható és láthatatlan dolgot, bármilyen bütykös is az (...). Ami pedig a kisebb nehézségeket és bajokat illeti, váratlan szerencsétlenségek jelentkezését, élet és testi épség veszedelmét; mindezt s magát a halált is, csupán huncut, jóindulatú ütögetésnek és vidám hátba veregetésnek érzi, amit a láthatatlan és megmagyarázhatatlan öreg tréfamestertől kapott.
A harcos nem panaszkodik és semmit nem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás. Az alapvető különbség a hétköznapi ember és a harcos között az, hogy a harcos mindent kihívásnak tekint, míg a hétköznapi ember áldásnak vagy átoknak.
Egy napját nem tudom megfogni és körülhatárolni életemnek, mert a mai napomban benne van a tegnap emléke és a holnap vágya, sőt úgy érzem, hogy az egész múltam és egész jövőm bizonyos értelemben benne foglaltatik mindennapi életemben. Ahogyan személy szerint folytatásnak és kezdetnek érzem magam a világban, ugyanígy napjaim is folytatásai és kezdetei a történelmi folytonosságnak, úgy mondhatnám: a jelenben létezem, és az időtlenségben élek. Néha majdnem kétségbeejtő ennek a tudata, máskor azonban boldogsággal tölt el az az érzés, hogy az egyetemesség része vagyok, s hogy a világ ezer történését, az emberi küzdelmek sokértelműségét, a tengerek vadságát és a virágok szelídséget, a lemondás szomorúságát és a kezdeményezés örömét, a múltat és a jövőt egyszerre hordom a tudatomban. Néha majdnem kétségbeejtő ez a határtalanság, (...) és én mégsem kívánok változtatni rajta. Nem akarok eltelni magammal, nem akarok dogmákba vakulni és formulákat szajkózni. Nem leélni, hanem megélni kívánom az életemet.
Facebook
Pinterest