Idézetek az életről
Mindenki egyedül él, hibázik és egyedül hal meg: a tanács és bölcsesség, melyet nem magunk szerzünk (...) meg, nem sokat segít.
Átrohanjuk az életünket, boldogságot keresve, kutatva, mintha lenne valami ilyen a Sors könyvében, hogy boldognak kell lennünk.
Úgy alakítsuk tehát lelkünket, mintha már a befejezéshez értünk volna. Semmit se halasszunk el. Naponta egyenlítsük ki a számlánkat az élettel szemben. Az életnek az a legnagyobb hibája, hogy mindig befejezetlen, valamit mindig elszalasztunk belőle
Fél életem oda, s év év után Hogy szökjön el, hagytam: ifjúkorom Álma, dalokból épített torony, Büszke, magas - ábránd maradt csupán. Nem tunyaság, nem szenvedély nyomán Támadt vad nyugtalanság, víg napok, Hanem bú s gond volt, ami nem hagyott Megtenni azt, mi így előttem áll.
Adott, ameddig adhatott álmot, ébredést - de mire? - az élet. - de hogy ennyire elfogyhatott?
Kezdem gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen. (...) Vannak pillanatok, amikor játszik velünk az élet, s kissé összecseréli bennünk mindazt, amiről azt hittük, hogy végleges
Van, hogy egy apróság megváltoztatja az életünket. Hirtelen, amikor a legkevésbé számítunk rá, történik valami, és új irányba indít. Olyan útra, ami csupa meglepetés. Hová érkezünk? Ez az út maga az élet. Így keressük a fényt. De hogy megtaláljuk a fényt, előbb át kell jutnunk a sötétségen.
Az ember életét egyáltalán nem azok a dolgok irányítják, amelyeket olyan nagy szavakkal nevezzünk meg, mint szerelem (...), élet, halál, gyűlölet. Hanem egy csomó kicsinyes, lealacsonyító dolog. Olyasmik, amiket az embernek el kell viselnie, és amikre nem is gondol, míg csak be nem következnek.
Azt szerették volna, ha egy rendes lánnyal kezdek járni, félrerakom a pénzt, összeházasodunk, aztán letelepszünk, és szerzek magamnak egy rendes, állandó munkát. Aztán csendben telnek-múlnak a napok, évre év jön, a világnak sosincs vége, ámen. Köszönöm, de én ebből nem kérek! Kell, hogy legyen ennél jobb is. Nekem nem hiányzik ez az egyhangúság, nem hiányzik, hogy az életemet ilyen dögunalomban bicegjem végig. Ebben a világban, gondoltam, ahol műholdakat tudtak fellőni az égbe, ahol arról beszélnek, hogyan fognak eljutni a csillagokra, kell hogy legyen valami, ami megdobogtatja az ember szívét, amiért érdemes az egész világot végigkutatni.
- Jó életet élünk, testvér. - A legjobbat. Soha ne változzon. - És soha ne változtasson meg minket!
Az ember jön, az ember megy, elkezd és bevégez, próbálkozik és veszít, aztán később esetleg újra próbálkozik, ismét nekivág, és akkor nyer.
Az ember néha olyan buta. Azt hiszi, vannak történelmi dolgok, meg vannak magánügyek, s a kettő nem tartozik össze. Közben kiderül, hogy mindig minden összetartozik. Ha az ember a történelmi eseményekkel foglalkozik, millió meg millió ember magánéletét találja mögöttük
Mintha volna valami izgalmasabb a földön, mint helyrehozni azt, ami elromlott, vagy helyükre tenni a széthullt darabokat, hogy megint ép legyen az egész.
Az emberi élet leggyötrőbb vágya: minél többet összegyűjteni azokból a mámoros pillanatokból, amelyekért érdemes élni. A boldogság keresése kielégíthetetlen vágyunk, beteljesülésével véget ér életünk.
Tévelygünk, szívesen bolyongunk, önfeledten téblábolunk a megtörténtek és az elkövetkezendők világában. A jelenünket gyilkoló események sűrűségében megfeledkezünk az időről úgy általában, a sajátunkról pedig kiváltképpen. Mintha örök életre születtünk volna... Pedig tudva tudjuk, hogy az idő folyása ellen mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk kitágítani minden pillanatunk.
Az élet maga nem megoldás, az élet nem választott, meghatározott, odarendelt egzisztenciamód. Egyszerűen csak: ellentétsoros vágyak és erők, kis ellentmondások sora, melyek - adott körülmények szerint - valami ocsmány véletlen jegyében vezetnek valahová, netán épp sehova sem