Idézetek az életről
Az élet ajándékát mind magától értetődőnek vesszük, de bárcsak le tudnánk lassítani a dolgokat. Mert mire észbe kapunk, az ajándék elillan.
Előfordult az életem során, hogy bántottak. Nem is kicsit. De az is igaz, hogy szerettem és engem is szerettek. És ez a lényeg. Ez a legfontosabb. (...) Amikor majd egyszer visszatekintek az életemre, elmondhatom, hogy a legnagyobb szelet igenis a szerelem volt. A problémák, a válások, a szomorúság, persze azok is léteztek, de csak mint apró darabok, pici morzsák.7
Valami jel az élet, a mindenség lényegéről, jel arról, amiről szinte semmit sem tudunk.
Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? (...) Ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy fél órára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz.
Ősszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat - valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik - s mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely - ahol szobánk áll, és lámpásunk világít - a "kör középpontja". Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága. Égessük lámpásunkat!
Mivel az emberek félik a halált, szeretniök kell az életet. Nap mint nap ujjongva kellene örülnünk a puszta létünknek. De az ostobák feledik ezt az adományt, s élveket hajhásznak. Elmennek a gazdagságuk mellett, amely az élet maga
Testvéreim: a boldogság örök S e tájon mind elmúló, ami jó S az élet, a szép, nagy processzió, Mely indul örvény és sírok fölött, Az égi táj felé tart csendesen S egy stációja van: a végtelen.
Mindegy, mért vagyok itt? mért viselem holtom a vállamon? bár rajtam nehezül percre a perc, én adom át neki minden reggelemet. megtelik és rám örökűl a nap.
Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél? Mennyit ér, aki korlátok nélkül él? Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél? Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?
Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet.
Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor kicsúszik kezünkből a gyeplő, mely eddig a biztonságot jelentette számunkra.
Az élet olyan volt, mint egy érme, amelynek az egyik oldalára az volt írva: katasztrófa, a másikra pedig az hogy: várni a katasztrófára.
Mentől rövidebb az élet, annál több az idő, melyet emlékre és elméletre fordíthatunk.
Mindenki egyedül él, hibázik és egyedül hal meg: a tanács és bölcsesség, melyet nem magunk szerzünk (...) meg, nem sokat segít.
Mentől rövidebb az élet, annál több az idő, melyet emlékre és elméletre fordíthatunk.
Facebook
Pinterest