Idézetek az egyéniségről
Az ember szellemének és jellemének a történésekhez való viszonylata határozza meg jó vagy rossz sorsát.
Ha képes vagyok szeretni önmagam, felfedezhetek magamban olyan dolgokat, amikről ezelőtt még nem is tudtam.
Az ember nem az, amit gondol és amit mond, hanem az, amit cselekszik.
Mindenki elrejti, hogy ki is valójában. Legalábbis néha. Néha úgy elrejtőzöl, hogy valakinek emlékeztetni kell, hogy valahol mélyen, még ott vagy... és van, amikor teljesen el akarod felejteni, ki is vagy.
Minden ember, még a legprimitívebb is, külön, egyedülálló csoda. Csoda, senki mással össze nem mérhetőségében, a lényében felszínen lévő millió jó és rossz tulajdonságával és a mélyben levő millió ismeretlenséggel, amelyikről sohasem lehet pontosan kiszámítani, mi, hogyan, miképpen hat rájuk és mit csinál vagy mit nem csinál belőlük.
A kapcsolattartásunkhoz hozzátartoznak az ikonok és az avatárok. Mint a középkorban a pajzsokon lévő minták, védelemként szolgálnak, és azt az önmagunkról alkotott képet mutatják, amelyet a világ felé tárunk.
Az emberekkel való közlekedés elrontja a jellemet, különösen, ha valakinek nincs.
Talán nem leszünk annyira boldogok, mint ahogy mindig is álmodtad, de most először engedjük magunkat tényleg annak lenni, akik vagyunk!
Nem származásunk, hanem döntéseink árulkodnak arról, kik vagyunk.
Ha egy nő nem tart lépést társaival, ennek talán az az oka, hogy más dobosra hallgat. Hadd meneteljen a maga muzsikájának ütemére, akármilyen lassú is, akármilyen messziről szól.
Nem a kövérségről tudtam meg sokat, hanem az önazonosságról. Ki irányítja? A tömeg? A barátod? A szüleid? Vagy te? (...) Mert kövér vagy vékony, népszerű vagy lúzer, mindez csak attól függ, hogy a világ határoz meg téged, vagy te mondod meg, ki vagy!
Minél lassabban fejlődik ki egy jellem, annál gazdagabb lesz.
Életünk első két évtizedében az emberek arca olyan, amilyet a szüleiktől kaptak. Húsz évnek kell eltelnie, mire a lélek eléri az arcot, majd formálni kezdi; olyanná, amilyenek az emberek valójában.
A tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak.
Csupán azért engedem be a (...) bánatot, mert már annyira magányos vagyok, hogy egyedül őt találom érdekes beszélgetőtársnak. (...) Olyanok vagyunk, mint fenyőerdő közepén a fűzfa, valami ostoba madár csőréből estünk ki még magkorunkban, és nem volt senki, aki megkeressen, hogy betömje velünk egy fióka száját. Beleszülettünk egy fenyőerdő szúrós és igazságtalan bioszférájába, ahol mindenáron meg akarnak tanítani bennünket szúrni és zöldellni.
Facebook
Pinterest