Idézetek dalszövegekből
A valóság szerintem olyan, mint a véletlen. Belevág a húsomba, de mégis életlen.
Ázott köpenyét kölcsönadta rám az ég, Ronggyá nyűtt cipőm, amíg bírta, vitt feléd. Éjszakák sűrűjén vágtam át, A fényes izzó nap tüzét arcomon hordtam szét.
Az aki voltam, egy fényképről néz vissza rám, És nem hasonlít már múlt és jelen. Valami elmúlt, lassan felnőttem én.
Nincs közöttünk levegő, szikráznak a villámok, Te és én az éjszakában megfejtjük a világot. S ha majd hajnalodik, mindig visszapörgetem a szépeket, Mert úgy felébredni, hogy vége, halála az életnek.
Kicsikét szűk a világ nekem, Keresem benne még a helyem, Nem látom tisztán a holnapot, Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
A jelen börtönében gondolj arra, Ha ajtót rajzolsz a falra, kiléphetsz rajta.
Rád gondolok és a sírás fojtogat, Ha behunyom szemem, még látom arcodat. Hallom a hangod, s érzem az illatod, Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok. Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak, Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek. Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet, És feledni, hogy mennyire szerettelek.
Lásd azt, amit neked szántak, És tedd azt, amit tőled várnak, De én nem leszek szabad szolga, A testem megtöröd, a lelkemet soha!
Ha százszor születnék, akkor sem lennék boldogabb, Ha százszor születnék, akkor is félnék néhanap, De ha százszor születnék, akkor az idő lenne a cinkosom, Ha százszor szeretnék, nem kéne folyton-folyton játszanom.
Most elköszöni kell, csendesen. Remélni, hogy nyomot hagyok a szíveken. Ígérd meg nekem, hogy nem felejtesz el, hiszen a részem vagy és a szívemben mindig ott leszel.
Miért hord mindig minden férfi maszkot? A pillanat miért mindig elszalasztott? Miért vágja minden férfi át a nőket, És miért várjuk mégis újra vissza őket? Ha visszajön, aztán újra lelép, Ha az összes utolsó, gyáva, szemét, Miért rezegteti meg úgy a szívünket, Mint üvegben a málnazselét? Miért kérdezzük, miután tovatűntek: Látlak-e még? Látlak-e még?
Ha a pillanatnak Terhe nagy, Hát köszönd meg, Hogy élni hagy...
Nem számít, hová vezet ez az út, Nem kell félni, ha egy kicsit bonyolult. Minden állomás valamitől más, Ettől olyan szép az utazás.
Tiéd az élet borsa, De itt van nálam a só, Tudom, hogy figyelsz minket, És nevetsz, Mindenható! Én is csak mosolygok már, Én is nevetek ezen, Hogy mit is művel velünk Ez a buta szerelem.
Én mindennek a közepe, te mindennek a széle, És ha én vagyok az egyetlen, ki érez itt a földön, Akkor ti mind rabok vagytok, és az élet nektek börtön. És ha te voltál az igazi, akkor elmentem melletted, És leejtetted a maszkodat, mielőtt még felvetted.
Facebook
Pinterest