Idézetek az álomról
Az álomképeket nem lehet kinyílt szemmel megölelni, s álmodni se lehet mindég; az életnek döcögős útja felráz.
Nem is tudtad? Ha valaki megjelenik az álmaidban, az azt jelenti, hogy az illető annyira vágyik arra, hogy veled legyen, hogy kilép a testéből és egyenesen a te álmodba repül.
Festményeimet megálmodom, majd álmaimat megfestem.
Minden egyszerűbb volna, ha ugyanabból az anyagból lennénk, mint az álmaink.
Amikor álmodunk és nem csinálunk semmit, s érzékeinktől sem kapunk ingereket, az agyunk akkor is teljes mértékben képes arra, hogy gazdag belső világot teremtsen a számunkra.
Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Amit el akartunk kerülni a harcban - a csalódást és a vereséget -, az lesz gyávaságunk kegyetlen hagyatéka.
Az a baj az álmokkal, hogy nem tudjuk, az agy egyszerűen egy összevissza turmixot csinál-e az emléktöredékekből, csak úgy, a torna végett, vagy ellenkezőleg: azon dolgozik, hogy valóságos jelentéssel bíró történetet rakjon össze.
Az álmok a kislányoknak valók, hogy legyen mit egymás fülébe sugdosniuk. A valóságban soha nem teljesülnek.
Az ész álma szörnyeket szül.
Veled aludva rólunk álmodom: arról, hogy veled alszom.
Felébredéskor az álmok gyakran csodálatosan valódinak hatnak. Az ember meg van győződve arról, hogy a dolgok valóban megtörténtek.
Az álmok nem hazudnak, az álom valóság, és az emlékek örökké élnek.
Ébredés után a legtöbb álom olyan, mint a molylepke üres gubója vagy a felhasadt borsóhüvely: megannyi halott váz, amelyen tombolva, de röpkén viharzott át az élet, és aztán kiszállt belőle.
S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag? Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?