Susan Greenfield

Ahogy növekszünk, ahogy az agyunk személyes elmévé válik, úgy szokunk le arról, hogy a felszínen érzékelhető jelek alapján ítéljünk.

A tiszta öröm azonnali, telitalálatszerű, itt-és-most érzés.

Az embert a szimbólumok - elsősorban a szavak - használata röpíti el a múltba, a jövőbe vagy a képzelet birodalmába.

Az ember személyisége a pillanatnyi körülményektől függően változhat, hiszen a legtöbben vágyunk arra, hogy embertársaink csodáljanak, tiszteljenek minket, de mindenekfelett arra, hogy elfogadjanak bennünket.

Lehet-e az ember még egyszer ugyanaz a személy, aki volt tíz évvel ezelőtt - vagy akár csak egy évvel, egy hónappal, egy perccel ezelőtt?

Fajunk képes arra egyedül az állatvilágban, hogy mindennapi létének közvetlen tapasztalatait a születéstől a halálig tartó egyéni utazás eseménysorába, a tudatos énre vetített élettörténetbe helyezze bele.

A világot mindig a korábbi tapasztalataink viszonylatában értékeljük, és fordítva, minden esemény módosítja személyes gondolkodásmódunkat, még ha csak csekély mértékben is.

Amikor álmodunk és nem csinálunk semmit, s érzékeinktől sem kapunk ingereket, az agyunk akkor is teljes mértékben képes arra, hogy gazdag belső világot teremtsen a számunkra.

Minél többet beszélgetünk valakivel, annál erősebb lesz a kapcsolat kettőnk között.

Olyan világban, olyan korszak kezdetén élünk, ahol és amikor semmi másban nem lehetünk biztosak, csak abban, hogy hatalmas változások vannak készülőben.