Idézetek az állatokról
A legfőbb oka annak, hogy a kutyák ilyen rövid ideig élnek, az emberi faj iránti könyörületességben gyökerezik. Hisz mennyit szenvedünk egy kutya elvesztése iránt érzett fájdalmunkban tíz vagy tizenkét évnyi ismeretség után... Képzeljük el, mit éreznénk, ha kétszer ennyi idő után vesztenénk el őket.
Az a balga hit, hogy az állatokkal szemben való viselkedésünknek nincs erkölcsi jelentősége - vagy hogy ennek az erkölcsi felfogásnak nyelvén szóljunk: az állatokkal szemben nincsenek kötelességeink -, felháborító durvaság és barbárság.
Eljön az idő, amikor az emberek az állat húsától éppúgy irtózni fognak, mint most az emberhústól.
Nem lehet jogunk azokra az állatokra, melyek a szárazföldön élnek, ugyanazzal táplálkoznak, ugyanazt a levegőt szívják, ugyanazt a vizet isszák, mint mi, kétségbeesett kiáltozásaik kínosan hatnak ránk, mikor leöljük őket, úgy, hogy szégyenkeznünk kell cselekedetünk miatt.
Még az állatok is - az örökre szótlanok - képesek rá, hogy valamit kifejezésre juttassanak abból az egyetemes lélekből, melyben minden ott vibrál és rezonál.
Te adsz-é erőt a lónak, avagy a nyakát sörénynyel te ruházod-é fel? Felugraszthatod-é, mint a sáskát? Tüsszögése dicső, félelmetes! Lábai vermet ásnak, örvend erejének, a fegyver elé rohan. Neveti a félelmet; nem remeg, nem fordul meg a fegyver elől; Csörög rajta a tegez, ragyog a kopja és a dárda: Tombolva, nyihogva kapálja a földet, és nem áll veszteg, ha trombita zeng. A trombitaszóra nyerítéssel felel; messziről megneszeli az ütközetet, a vezérek lármáját és a csatazajt.
A krokodilus étvágya Az bizony rettenet: Reggelire lágy tojást kap, Egyszerre ötvenet. Azután jön a pirítós, Meleg tej és tea, És ha kér még, máris röpül, Egészben egy liba. Bekap még egy tál sonkát is, Mustárt is kér hozzája, Tucat hering, füstölt és sós, Várat még magára.
Ez igazán nem jó, Úgy érzem, hogy a fejemben Lakozik egy hernyó. Biztosan a körtében volt, Amit tegnap ettem, S mivel a háza elfogyott, Lakhelye én lettem.
Az állatokban is, ha nyár, ha tél, Hozzánk az isten példákkal beszél.
Mindenki tudja, hogy a családi élet földi pokol, de ha igazi, szép családi életet akarsz látni, menj el az állatkertbe, nézd meg az oroszlánt, a tigrist, a medvét. Azok igazán szeretik a kölykeiket. Nincs szebb látvány a világon, mint a papa álla alatt játszadozó oroszlánkölyök. Mellettük ott a mama, úgy tesz, mintha szundikálna, de fél szemével a kölykeit figyeli, fél szemét pedig a rács túlsó oldalán álló, ronda emberi lényeken tartja.
A róka szájában egy jó darab rokfort. Megette a felét, de már az is sok volt. Komoran ült ott fenn a holló a hársfán, S megakadt a szeme mesebeli társán.
Ha a róka meghallja a nyúl visítását, rögtön odarohan, de nem azért, hogy segítsen.
Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó.
De miért ugatnak éjjel a kutyák? Miért ugatnak olyankor is, amikor nincs, amit megugassanak? Órák hosszat bámulnak bele a sötétbe, és ugatnak, ugatnak szüntelenül. Konok állhatatossággal igyekeznek az ember figyelmét felhívni valami titokzatos dologra, valami fantomra, amit csak ők látnak. Vajon mit látnak? Vajon érzékük valóban annyival finomabb-e a mienknél? Közülünk csak szentek és kisgyermekek látják néha a láthatatlant.
A vízhez tartó elefántcsorda könyörtelenül eltapossa az útjába kerülő embert, és a méhraj is gyorsan elbánik az illetéktelenekkel, akik meg akarják dézsmálni a mézet. Bár az ember rendkívül fontosnak képzeli magát, csupán kicsiny pont a természet körforgásában.
Facebook
Pinterest