Vers
Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szivünket.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
Egymást a sok ember, a sok-sok királyfi
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni.
Egykor ha a világ megbántott,
Kivánkozám a sírba le;
Most, épen mert bánt, élni vágyok,
Dacolni van kedvem vele.
Agyag voltam, hig, engedékeny,
Egy ujjal is átszúrható;
Márvány vagyok... ki rám lő: rólam
Rá visszapattan a golyó.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Kedves, ne szólj. Igy, csöndesen,
pihenj velem:
árván egymásba-menekült
szegények kincse ez a szerelem.
Ha nem etetnélek, éhen is vesznél,
ha nem karolnálak, váltig fekhetnél,
ha nem fürkészném, mi bánt, mi fájhat,
mikor kis ajkad sírásra lázad;
ha szívem írt nem lelne rája,
úgy ami fáj, csak fájna, fájna.
Ezüstpárákban álmodó hegyek
tündéri folyók felé lejtenek,
melyek fölé az ámult, ifjú hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeken a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét.
Kint is bent is nagy vacogás,
ringassuk hát a Gyermeket,
nem válthat meg már semmi más,
csak a jóság, a szeretet.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,
Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.
Facebook
Pinterest