Vers
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Csak dal vagy. Néhány ütemnyi megható zene. Csak könny vagy. Az emlék fájdalmas üzenete.
Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz: Van éj, legyenek titkai! Multamban semmit sem találhatsz, Ami szerelmed növeli. Szeretsz - nos, legyen elég ennyi! S ha szeretsz, ne kérdezd soha, Ne tudd meg, hogy az életem mily Üres, fekete, ostoba!
Nem kívánok örök békét, csak a gyáva harcok végét. Szent áldozat ez az élet, ha igaz szívvel fecsérled, de amelyért kényszer-vér folyt, a zászlón szenny lesz a vérfolt.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Szeretném, ha egyszer az lehetnék, Ami leginkább lenni akarok. Ha egyszer azt mondaná valaki: Megsajnáltam a bánatodat, Hitetlenségedet, háborgásodat, S neked adom, mi legdrágább neked: A sorsodat, az önéletedet. Neked adom a teremtésedet.
Pillantásodtól nő a fű, kihajt a száraz ág és tőled piroslik a vér. Ha meghalsz, meghalok; porainkból egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.
Hűtlenségedről mit se tudva a lelkemet adtam neked, s te ismerted már, mi a titka... Csak én, én nem ismertelek.
Emberség és jóság csak szavak S a meghatott, A megrémült világ nincs sehol S fáj, hogy vagyok S fáj, hogy nem lehetek büszke arra, Hogy ember vagyok.
Mi elfogadhatatlan - mert a szív belefásul -, azt ne fogadd el, sőt ne is vedd tudomásul.
Boldog vagyok, mint senki más, és mégis kedvem volna sírni, mert jól tudom: virágnyilás: egyszerből a sohába nyílni.
De most megjártad, kedves, most az egyszer. Ezüsthálóval foglak meg, nem menekszel. A csillagos ég hálójába foglak, nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak.
Facebook
Pinterest