Vers
Hazámba vágy A szívem, és az ott vagyon, hol a Holtteste nyugszik annak, akinek Az életem s lelkem felébredését Köszönöm.
A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene, A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér; Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett; Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Halld e dobszó-ütemet: Pulzusom jelzi jöttömet, És bármily lassan lépkedek, Egyszer melletted leszek.
Ők nem öregszenek, mint mi, megmaradottak, Sok év rosszallása, vénkor nem bír velük, Mikor a nap leáldoz, s ha felvirrad a nap, Rájuk emlékezünk.
Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála. Ó, könnyű neked, elbírod nélkülem a sírt, de bírjam, nélküled, az életet?
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut A szeles éj, amelyen elaludt S valahányszor hörögve sír a szél, Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Megvontad magad, meg, mindenkitől. Ki véd engem e megvonás elől? Egy vagyok azzal, amit elvetélnék. Egy vagyok azzal, akit nem találok. Nem tudtam, hogy halálod életfogytiglani.
Ne adj időt az elmúlásnak,
minden gödörbe belerángat,
s nekem, kinek egyetlen lettél,
fájdalom-arannyal fizetnél.
Tudtam? Nem tudtam? Holtan élsz már,
befont belülről a folyondár,
diófáidra nehéz hó esik,
velük gyászollak ma is reggelig.
Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted ez a mindennapos föltámadás, már megtudod, nem él sok-sok szeretted, ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás, (...) és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat, magadra öltöd csöndesen a bánat bilincseit, s viszed a végzetet.
Várok rád de tudom nem jössz vissza soha. Nehéz föld alatt ágyaztak neked. Alszol mozdulatlan. Hiába zümmög a szél. Hiába fütyülnek a rigók Hiába csalogat a napfény.
A nyitott sír felett lomha fekete varjú száll. Két szárnycsapás közt rám mered a dermesztő Szabály. (...) De törvény, hogy a halál csak az élőnek fájjon: remegjek - gyászod örvén - önnön tragédiámon.
Facebook
Pinterest