Vers
Sírod szélén fekszem. Üres a párnád.
Álmomban még tapogatom helyed.
Mint homok a homorú forma vázát
ürességed betölti testemet.
A Te halálod valóság - a sorsod
az én sorsomban bevégeztetett.
Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy
s nem is leszel soha, keresselek.
Ez a gyász: jelenléted és hiányod.
Hogy holtodban halálom szenvedem.
Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát.
Hogy azt remélem, mi reménytelen.
A képedet szemem mélyébe zártam,
hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem,
fénybe öltözve, édes napsugárban,
vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.
Mi, magyarok,
szívesen álljuk körbe a gödröket, szeretjük a végső
kátyújukba leeresztve látni kihűlt szeretteinket,
ugrándozni utána szívünkben vagy képzeletünkben,
vagy parányi lépést hátrahőkölve belekapaszkodni
egy élő hozzátartozónkba, vagy ha már egyetlen
ilyenünk sem maradt kéznél, nem idegenkedünk
a szomszédunktól se.
A hamvaknak olvadt-hó színe van.
Tél végi szín, kiút a döbbenetből.
Törött lencsén a nap. Homályosan,
szürkén segít, hogy fel ne fogjam egyből.
Boltíves fejed, hogy szoborrá fagyott,
nem lett felbomló, riasztó halott, -
finoman szövődött rá a glória,
a földöntúli ős harmónia.
Görög arcéled, - két csukott szemed
megszépülve élte már az örök életet.
Azóta így látlak, úgy állsz már elém,
sugárban, mint régen, életünk delén...
Most tudom csak - hogy elvesztettelek:
Úr Isten! mennyire, mennyire szerettelek...
Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.
A tartós gyász éppolyan káros,
mint a makacs fagyok. Roncsoló hatású
jéglencsék keletkeznek tőle a gondolataimban,
mire reggelre bennem is folyékonyra fagysz.
Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Komor olvadáskor, vakult-rideg órán
Látja befolyni a vizet koporsóján.
Az tudja, mi a test, aki külön-külön
Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön.
Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény...
Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?
Egy bece-szót mormol, de senki se felel.
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Az ég könnye is záporban szakadt
Isten sötét szempillái alatt.
A koporsóra hullt a rög, kopogva,
Hiába bíztunk eleitől fogva.
Jaj, régi telek, hová lettetek?
És barátaim, kik hóvá lettetek,
és széllé már, fütyülve dátumokra:
visszaemlékszem hangotokra.
Halott nevek a mobilomban,
egyre többen: már hallhatatlanok,
de a jegyzékben számuk ott van,
ameddig én még itt vagyok.
Egyetlen voltál e világon s múlhatatlanul örök.
Elmentél? Igen. Te messze jársz, s én itt ringatlak az ölemben
s ha fáradt leszek, átadlak a fiamnak s ő így tovább
itt voltál s nem tűnhetsz el többé a szívünkből és a szemünkből.
Facebook
Pinterest