Szeretlek
Azt hiszem, hogy szeretlek;
(...)
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Hogyan mondjam el, hogy szeretlek igaz szerelemmel
úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle
s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.
A lelkem még ronggyá-szedettebb,
Testem röpítné könnyű szél
Hádesz felé. És, és: szeretlek.
Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.
(...)
Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren,
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.
Szeretlek, így egyszerűen,
ahogy ember szerethet embert,
mindenféle bájolgás nélkül, virágok nélkül,
csak átölel szemem, akár ég a tengert.
Hogy miért ülök szótlan-szeliden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom
az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.
Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!
Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.
Azt mondtad: Álmodj! álmodoztam.
Ha szóltál: Szeress! szereték.
Mint a madarat, ösztönöm vitt
Titkon, de biztosan feléd,
S ha csókod érzém: édenné lett
Előttem a zord sivatag...
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.
Szeretlek! Légy szívvel szívemhez kedves.
S jaj, ne taszíts el, nem teheted,
hogy lerázd válladról szegény fejemet.
Szerelem hite kell, szerelmes szeretet,
az kell e főnek. Anyámtól kenyeret
kérhettem így, ahogy most tőled
kérem: ne hagyd el jövendőmet.
Szeretlek égi áhítattal,
Híven, örökké, igazán.
Oly tiszta, mint a nap, szerelmem,
És mély, miként az óceán.
Mert legdicsőbb te vagy a földtekén,
Szebb, mint az égnek minden csillaga;
A mennyet én már itt megízlelém,
Az én szerelmem az élet maga.
Szeretlek önzésből, kimondom;
mert a midőn szemedbe nézek:
egyszerre tűrhetőbb a sorsom
s én kezdlek vigasztalni téged!
Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.
Szeretlek s ha rólam leveszed szemed,
én nem nézek kutakkal farkasszemet,
nem keresek sem golyót, se kötelet,
üldözni se foglak szavaimmal,
csak nézni, boldogan s boldogtalanul,
s bárhová lépsz, e szempár sugara mindig arcodra hull,
s el fogsz hervadni, halovány aranyom,
maradék kincsem, boldogtalanom.
Szeretlek, mint az anyját a gyerek
és mint a virág a tavaszt
és mint a medrét a folyó.
Mint a mosolyt az öröm, úgy szeretlek.
Facebook
Pinterest