Szeretlek
Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
Még jobban megérdemlem, hogy szeress.
Szeretlek. Afféle nagyon-nagyon erős, tettetem, hogy szeretem a zenédet, hagyom, hogy megedd az utolsó szelet tortát, egy nagy rádiót tartok a fejem fölé az ablakod alatt, annyira szeretlek, hogy már gyűlöllek módon. Válassz engem! Maradj velem! Szeress engem!
Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.
Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek.
Száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.
Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Együtt vagyunk ismét,
Mint régmúlt napokban,
Szeretlek, mint akkor, -
Ki tudja, - tán jobban?
Meg van írva, hogy az élet nehézségeit és fájdalmát csupán egyetlen szó enyhíti. Ez a szeretet. Én hiszek benne. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt nehéz, hogy soha nem lesz az. Csak azt, hogy melletted megtaláltam a békét és a bátorságot. Bátorrá tettél és szeretni foglak, míg világ a világ. Erre megesküszöm.
Mindig szeretni foglak. Amikor ez a vörös haj fehér lesz, még mindig szeretni foglak. Amikor a fiatalság sima puhaságát felváltja az idő törékeny puhasága, bőrödet még mindig meg akarom majd érinteni. Ha arcodat elborítják a ráncok a mosolyaid, a szemeden átsuhanó meglepetések miatt, amikor minden elsírt könnyed nyomokat hagy arcodon, még inkább kincsként foglak őrizni, mert ott voltam, és mindezt láthattam. Meredith, meg fogod osztani velem az életedet, és szeretni foglak, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyja tested vagy testemet.
Ha elgyengülsz, én erős leszek. Ha elveszel, leszek a hazafele vezető utad. Ha elcsüggedsz, felvidítalak. Az idők végezetéig szeretni foglak.
Szeretlek. Nincs határa annak, amit adni tudok neked, nincs szükségem több időre. Amikor ez a világ már csak elfeledett porfelleg suttogása lesz a csillagok között, még akkor is szeretni foglak.
Szeretem én a fájdalmat
Halavány bús arczodon;
Szeretem, hogy borujára
Néha derűt hoz dalom.
Szeretem a sötét redőt
Homlokodon kedvesem!
Szeretem, hogy elsimítni
Tudja néha hű kezem.
Szeretlek én, mint harmat azt a kelyhet,
Mit hűvös-vizű rét hajadba rejtett,
Szeretlek én, mint fészkét a madár,
S elfáradt lelkem hozzád visszajár.
Szeretlek, mert anélkül, hogy tudnék róla, ugyanazokat az érzelmeket váltod ki belőlem.
Facebook
Pinterest