Szerelem természete
A szerelem belülről mámoros örvény, semmihez sem fogható repülés - de, valljuk be, kívülről szemlélve általában komikus, érthetetlen, nevetséges, sőt szánalmas látvány. Ezért szoktuk titokban, hátuk mögött megmosolyogni a szerelmeseket, és ezért lapozzuk át gyakran a regények szerelmes részeit, hiszen mindig ugyanaz: átszellemült séták kéz a kézben a botanikus kertben, izzadt tenyerek meleg őszi éjszakán, suta tapogatózás a filmszínház sötétjében, az első csók, mikor a nyálas nyelv áthatol a fogak védelmi vonalán, és megkeresi párját, az összegabalyodott testek nedves egymáshoz tapadása.
A szerelem illúzió, amit titkon minden szerelmes sejt, csak nem akar erről tudomást venni.
Ha (...) elhagyott sóbányák mélyén levő vízbe egy lombjától megfosztott ágacskát dobunk, s ha három hónap múlva kivesszük, azt látjuk, hogy tele van csillogó kristályokkal, amelyek úgy ragyognak, mintha végtelen sokaságú, mozgékony, kápráztató gyémántszemek volnának. Így ékesíti fel képzeletben a szerelmes is szerelmesét, mégpedig olyan kristályokkal, amelyek a benne sűrűsödő érzés-, képzet- és eszmeanyagból formálódnak ki.
A szerelem olyan béklyó,
amelyet önmaga rak magára az ember.
Rabságáért mégis a másikat okolja.
A szerelmet talán leginkább egy száz- vagy még annál is többtagú zenekar játszotta hatalmas zeneműhöz hasonlíthatnánk, amelyben néha az összes hangszerek szólnak, máskor pedig csak a trombiták harsognak, csak a fuvolák szólnak, csak a hegedűk sírnak, vagy pedig csak a dobok peregnek. Ez a zenemű azonban az egyén személyiségi tulajdonságaitól függően nagyon különböző lehet. Egyeseknél sok a fortissimo, másoknál több a pianissimo. Némelyikben dominál az eufória (emelkedett hangulat), másokban a mélabú.
A szerelem olyan mint egy növény, sok gondoskodást igényel, és akkor növekszik szépen, ha öntözik.
Joggal beszélhetünk (...) őrült szerelemről. Nincs rá logikus magyarázat, nincs oka. (...) Parttalan érzés kerít bennünket hatalmába. (...) Nincs indoka, nincs rá garancia.
A szeretett személy nem valami fa, amely eltakarja előlünk az erdőt, nem egy olyan fejezete az életünknek, amelyet meg kell haladnunk, hanem maga a cél, egy esemény, egy esély. Azért szeretjük, mert egyedi és pótolhatatlan - a maga hibáival és értékeivel. Vannak pozitívumok és vannak negatívumok, de nem készítünk mérleget, mielőtt szerelembe esnénk! Mi az egészhez "ragaszkodunk", még ha nem is tudunk számot adni róla, miért.
A szerelem tévedés abban az értelemben, hogy amikor szeretünk, nem olyannak szeretjük szerelmünket, amilyen valójában, hanem egy olyan tökélyt szeretünk benne, amellyel nem rendelkezik. A szerelem őrült, mert elhiteti velünk, hogy a másik nélkülözhetetlen számunkra, és hogy mindig szeretni fogjuk, pedig talán csak egy epizód az életünkben. A kiválasztottság illúzió, de olyan illúzió, mely végső soron jó szolgálatot tesz nekünk, hiszen a szerelem hatalmas távlatokat nyit előttünk.
A szerelem még a legbölcsebb elméket is megfosztja a józan ítélőképességtől, miféle reményük lehetne akkor a többieknek?
A szerelem nem olyan, mint a versekben. A szerelem kegyetlen. Olyan, mint bármilyen függőség.
Soha nem akartalak igazan szeretni (...). Minden erőmmel küzdöttem ez ellen a szerelem ellen. De a szerelem nem válogat.