Szerelem természete
A szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit.
Nyugalmas állapotban a szerelem elveszíti körvonalait, vonásai elmosódnak: nem is tudjuk, valóban vele van-e dolgunk. Összeveszés vagy megcsalás kell ahhoz, hogy felismerjük arculatát, és tisztán lássunk benne. Csakis akkor csinálhatjuk meg a mérleget, és állapíthatjuk meg, vajon továbbra is ragaszkodunk-e egymáshoz, vagy gyűlöljük egymást, vagy pedig közömbösek lettünk egymás iránt.
Tudom, hogy a szerelem olyan, mint a víz, ami áttöri a gátat. Elég, ha egy apró rés keletkezik a gáton, amin át tud szivárogni a víz, és egyszer csak átszakad az egész, és akkor senki nem állhatja útját az áradatnak.
A vadász és a vad találkozik, és egymásba szeretnek. A természet törvényei szerint el kéne pusztítaniuk egymást - de a szerelemben nincs jó és rossz, nincs építés és pusztítás, csak mozdulatok vannak. És a szerelem megváltoztatja a természet törvényeit.
Mennél elevenebb, és őszintébb a szerelem, annál fátyolozottabbnak, rejtelmesebbnek kell lennie.
A szerelmes nő csak azt a férfit látja, akinek érintése lázba hozza, akinek szavát orgonazúgásos zsolozsmának hallja.
Facebook
Pinterest