Anissa Castel

Nem a tulajdonságok összességét szeretem a másikban, nem is egy tulajdonságokon túli valóságot. (...) Én egy embert szeretek, és azért szeretem, mert ő ő (és én meg én vagyok).

Hiánya elkeserít, elviselhetetlennek érzem, mert úgy tűnik számomra, a boldogságom egyedül tőle függ, és ha őt elveszítem, mindenem odavész. Az ilyen szerelem legtöbbször tehetetlen és fájdalmas.

Joggal beszélhetünk (...) őrült szerelemről. Nincs rá logikus magyarázat, nincs oka. (...) Parttalan érzés kerít bennünket hatalmába. (...) Nincs indoka, nincs rá garancia.

Amikor igazán szeretünk valakit, hálát adunk a szerencsének, amiért annyi ember között megismerhettük ezt az egyedi lényt. Maga a viszonzott érzelem is valóságos csodának tűnik.

A szeretett személy nem valami fa, amely eltakarja előlünk az erdőt, nem egy olyan fejezete az életünknek, amelyet meg kell haladnunk, hanem maga a cél, egy esemény, egy esély. Azért szeretjük, mert egyedi és pótolhatatlan - a maga hibáival és értékeivel. Vannak pozitívumok és vannak negatívumok, de nem készítünk mérleget, mielőtt szerelembe esnénk! Mi az egészhez "ragaszkodunk", még ha nem is tudunk számot adni róla, miért.

Nem arra születtünk, hogy egyedül éljünk, sem arra, hogy beolvadjunk a tömegbe.

Ha nem akarunk kockáztatni valaki mellett döntve, inkább ne is szeressük. Viszont ha "eszeveszetten" szeretünk valakit anélkül, hogy érzéseinknek gátat szabnánk, talán jobb, ha lemondunk a szerelemről.

Ha valakit azért szeretek, mert szépnek találom, és az arcvonásai tetszenek nekem, akkor nem őt magát, hanem a szépséget szeretem általa, vagy az ő szépségét, függetlenül a személyiségétől.

A szerelem tévedés abban az értelemben, hogy amikor szeretünk, nem olyannak szeretjük szerelmünket, amilyen valójában, hanem egy olyan tökélyt szeretünk benne, amellyel nem rendelkezik. A szerelem őrült, mert elhiteti velünk, hogy a másik nélkülözhetetlen számunkra, és hogy mindig szeretni fogjuk, pedig talán csak egy epizód az életünkben. A kiválasztottság illúzió, de olyan illúzió, mely végső soron jó szolgálatot tesz nekünk, hiszen a szerelem hatalmas távlatokat nyit előttünk.

A szerelem isteni téboly, amely nélkül életünk szürke és unalmas volna.

A külső önmagában nem ad magyarázatot a szerelemre, amit egy személy iránt érzünk.

A szerelem nem tőlünk függ, ám az elménket érintő állapotot magunk tartjuk fenn folyamatosan azáltal, hogy csak szerelmesünkre gondolunk. Akaratunktól függetlenül ott van bennünk, és hatására minden megváltozik körülöttünk. Mintha rózsaszín szemüvegen át látnánk a világot, mintha folyton csak képzelődnénk. (...) Minél többet gondolunk rá, annál több okunk van szeretni.

Nagy kockázatot jelent elvárások nélkül és minden tulajdonságával együtt szeretni valakit. Nagyon kiszolgáltatottá válunk az esetleges csalódással, árulással, hálátlansággal szemben.