Idézetek a társadalomról
Ha valaki igazán meg akarja érteni egy cég - vagy akár egy egész társadalom - működését, azonnal el kell felejtenie azt a sok eszetlen baromságot, amit a politikusok próbálnak megetetni az emberekkel a képviseleti demokráciáról. Demokrácia mint olyan - ez a fogalom csak elméletben létezik. Ilyesmi egyszerűen nincs, ugyanúgy csak valami homályos mese, mint Isten vagy a Mikulás. Egyetlen dolog létezik az emberek bármiféle közösségében, ez pedig a hatalmi viszonyok hierarchiája. Vagy egyszerűbben: a hűbéri lánc.
Mindenki a saját dolgával van elfoglalva, örül, hogy él, és azt próbálja elérni, hogy őt magát ne bántsák. A közösségi viselkedés, ne adj’ isten az altruizmus már régen föloldódott a milliós tömegekben. Mi a fenének is figyelnének egymásra azok, akik még a közvetlen szomszédjaikat sem ismerik? Na, ez az, ami sebezhetővé teszi az embereket. A ragadozók ellen csak úgy védekezhetnének, ha egymásnak vetik a hátukat, és mindenki vicsorog, sziszeg, fúj, rugdos. De ezek bizalmatlanok egymással szemben.
Sok van, mi csodálatos, de az embernél semmi sem csodálatosabb - ez így megvan, ez ismerős. (...) Az idézetnek, amivel kezdtem, létezik egy másik értelmezése is: sok van, mi szörnyűséges, de az embernél semmi sem szörnyűségesebb. Szerintem ragaszkodni kéne az első verzióhoz, ameddig még lehet. Mit jelent a csodálatos? Csinálni valamit, nem hagyni annyiban, az csodálatos lenne, nem? Itt a lehetőség.
A közönyre egy szint fölött egyszerűen nincs mentség. Ciki, de tényleg nincs, lévén azt onnantól sötétségnek, rosszabb esetben meg kollaborációnak szokta nevezni a többnyire tisztább fejűnek remélt utókor.
A diktatúráknak mindig végük lesz. Vagy úgy, hogy szétrobbantja őket az ellenük forduló sokaság, vagy úgy, hogy halk és hosszú rothadással múlnak ki.
Ha nagyon sok ember viselkedését kell leírni, akkor bizonyos dolgok egyszerűbbé válnak, mint ha egy emberét kellene leírni. A tömeg igazából egyszerűbben viselkedik, mint egy ember, így előbb-utóbb a fizika módszereit lehet rá is alkalmazni.
A merev hierarchia a fejlődést gátolja, a gyenge káoszhoz vezet.
Az emberi társadalmak általában nem újító jellegűek, hanem hierarchikusak és ritualisztikusak. A változásra irányuló javaslatokat gyanakodva fogadják, mert a rituálé és a hierarchia kellemetlen módosulását ígérik: a rituálé egyik készletének másikra való kicserélését vagy talán egy kevésbé szertartásos, kevésbé strukturált társadalom létrejöttét vonják maguk után. Ám mégis vannak idők, amikor a társadalmaknak meg kell változniuk.
Az emberekben igen erős a készség, hogy a gép alkatrészei legyenek. Ehhez egészen hasonló ugyanis az igazi közösségben is szükséges. Amikor például jönnek a vándorló rénszarvasok, akkor mindenkinek menni kell a vadászokat segíteni. Ez a fajta irányításnak való engedelmesség hozta létre a sikert, amit az ember elért az evolúció során. De amikor nagy tömegű lesz a társadalom, elkezd apró kisebb érdekközösségekre bomlani, és jönnek a konfliktusok és a háborúk.
Nem élünk hagyományos és statikus társadalmakban, de kormányaink, ellenállva a változásnak, úgy tesznek, mintha azokban élnénk. Hacsak nem pusztítjuk el magunkat teljesen, a jövő azoké a társadalmaké lesz, amelyek nem hagyják ugyan figyelmen kívül lényünk hüllőszerű és emlősalkotórészeit, de lehetővé teszik természetünk jellegzetesen emberi alkotóelemeinek felvirágzását: azoké a társadalmaké, amelyek inkább a sokféleséget bátorítják, mintsem a konformitást; azoké a társadalmaké, amelyek hajlandók különféle társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális kísérletekbe anyagi erőforrásokat beruházni, és készek föláldozni a rövid távú előnyöket a hosszú távú haszon érdekében; azoké a társadalmaké, amelyek az új eszméket a jövőbe vezető finom, kényes és mérhetetlenül értékes ösvényeknek tekintik.
Aki beleszületik abba, hogy (...) nem illeti meg semmi, az természetesnek veszi, ha az utolsó padban kell ülnie, bár olyan kicsi, hogy nem látja a táblát, és hiába szorgalmas és igyekvő, hiába tehetséges, nem lesz belőle semmi.
Aki megszokja, hogy nem számít, hogy másodrendű állampolgár, akit a megszületése pillanatától mindig és mindenben hátrább sorolnak, az megtanulja belekalkulálni a sorsába a jogtalanságot. Elfogadja mint adottságot, és annak örül, ha éppen csak annyi, amennyi.
Akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít, annak nincs többé megállása, újra és újra hazudnia kell.
Az emberi társadalmaknak az a hajlama, hogy egymással versengő csoportokra hasadjanak, túlságosan is fogékonnyá tette tudatunkat előítéletek átvételére, népirtó háborúk viselésére. És bár fejünkben van annak képessége, hogy működő társadalmat hozzunk létre, ezt a képességet nyilvánvalóan nem használjuk helyesen.
Hogy ki kire szavaz, vagy kit utál, az nagyon erősen függ a szüleinktől kapott örökségünktől. Az, hogy ki zsidó, kinek bántották a nagyszüleit a kommunisták, vagy éppenséggel kinek tettek jót, ki hogy helyezkedett el az előző rendszerben, az még több generációm keresztül meg fogja szabni azt, hogy ki hova húz, ki kit gyűlöl, mert mindannyian cipeljük az ilyen, olyan hátizsákot.
Facebook
Pinterest