Vavyan Fable

Emberemlékezet óta a szerelem a leggazdagabb bajforrás. Bajom van bőven.

Az öngyilkos olyan gyilkos, aki önmagában öli meg a többieket.

Ha valaki szomorú, szép sem lehet. A gondolatai is megszépítik vagy elcsúfítják az embert.

A férfiak nem azért zabosak rám, mert tudok róluk valamit, hanem azért, mert azt tudom róluk, amit még ők sem.

Ha azt nem nézed meg, kihez mész hozzá, legalább arra figyelj oda, kitől válsz el!

Esztendőkön át elhitettem magammal, hogy nekem nincs szükségem ama zűrzavaros, viharos, elmeölő hadijátékra, amit férfi és nő folytat egymással, szerelem címen. De van-e más, ami egyszerre képes felkavarni érzékeket, érzelmeket, van-e más, kedvesebb szörnyeteg, mint a gyönyörűség vágya, melynek fojtogató ölelésében ritka csoda ér: érezzük, hogy élünk?! Nem mást, nem kevesebbet akarunk, csupán mindent: élve megelevenedni.

Az ember - ha nem ügyel rá, hogy észre is vegye - önmagának füllent a legtöbbet, és ez vezet el a nyilvánossághoz intézett, a fal adja a másikat hazugságokhoz.

Semmi sem szörnyűbb, mintha az ember egy napon rádöbben: már nem szereti önmagát.

Miből gondolja, miért merészeli azt hinni, hogy ez volt a csúcs? Igaz ugyan, hogy fogalmam sincs, mi történt magával, de élettudásom azt súgja, nincs olyan, aminél rohadtabb nem jöhet. Mindezt csupán azért hozom szóba, nehogy azt higgye: ímhol a határvonal, ettől kezdve csak madárfütty és trallala lesz a világ. Mit tudom én, hogy elvált vagy elvetélt, meddőségi igazolást kapott vagy lekésett egy utóbb kisikló vonatot, nem is érdekel. Az már nem számít, ami volt. Attól féljen inkább, ami ezután jöhet. És jönni is fog. Mert ami elcseszhető, azt el is cseszetik, mindig. Erről szól a tündéri életünk.

A halandók leghőbb vágya az örök élet, azonban a halhatatlanok azért hajtanak évszázadokon át, hogy halhatóvá váljanak.

Cseppet sem vagyok hazudós! - tiltakozom. - Az lehetséges, hogy néha elhallgatok valamit, esetleg füllentek, vagy ellentmondok a tényeknek, de sose hazudok!

Tengerszem hártyás jegén táncolsz, hóval borított jegenyefenyők alatt. A hó szinte izzik körös-körülötted, gyöngéd kékre halványítva az éjjel feketéjét, a telihold elmosódik a párában, és mintha higanyezüstöt verítékezne, szellemképesek a csillagok, s oly közel hajol az ég a földhöz, hogy már-már összeölelkezik vele. Rideg gyönyörűség, téli mese. Az életed. Táncolsz, félszegen, attól tartva, hogy beroppan alattad a vékony jég, táncolsz, részegülten, már nem törődve a jeges mélységgel, s egyszer csak felemelkedsz. Felujjongsz, hiszen szárnyalsz, ám ekkor elbotlasz, kékre-zöldre ütöd magad, de felkelsz, és kezded elölről, és folytatod, amikor megroppan a jég, és térdig merülsz a vízbe, kibotorkálsz és táncolsz, mígnem merevre fagynak a csontjaid, táncolsz lassulón, hanyatlón, s ha kibírod, felébred a Nap és megmelenget.

Tessék: álarcok, maszkok. Nem az a maszk számít, amit félrelök. Ám amit megfog és az arca elé emel, az már egy-egy vonás magából. Az ember nem ilyen, vagy olyan, hanem ilyen is meg olyan is. Ne akarjon mindennek szilárd körvonalakat, érzelmeire fogantyúkat, hogy megragadhassa azokat. Vagyunk néhányan ilyen furcsa halandók. Nem racionálisak, hanem emocionálisak. Nem baj, ha nem értenek minket, még az sem baj, ha bolondnak tartanak. Mélységesen nem számít, milyennek látnak bennünket mások, ha a mi ablakaink a képzeletre nyílnak, s ha tükreink olyan világba vezetnek, ahová a köznapok embere soha el nem juthat.

Várhatatlan csoda esett velünk. Se kértük, se kerestük, de megtaláltuk egymást. A te boldogságodra már ittunk, télvízkor. Most pezsgőzzünk közös örömünkre. Csak azt ne mondjuk soha, hogy soha és örökké.

Azt mondják: az önismeret az az orvosság, amit csak az egészségesek szednek.