Vavyan Fable

Annak, aki tudatában van saját emberi mértékének, és ráadásul biztos lelkű, nincs szüksége folytonos külső megerősítésre saját nagyszerűségét illetően. Mi több, a nagyszerűség-tudat csalképe nélkül is remekül érezheti magát a bőrében.

Nem csak az vagy, akinek ismered magad. Az is te vagy, akinek mások látnak!

Én még ott tartok, hogy minden évben kivonom magam a karácsonyfa-hisztériából. Nehogy már miattam leöljenek a gyökeréről egy gyönyörű, eleven fenyőfát! Aztán boldogan csomagolgatom az ajándékokat, és csak a többedik díszes papírtekercsnél jut eszembe, hogy na, vajon ezeket mégis miből, hány fa élete árán csinálták?!

Különös, a kölyökkor elveszett, megfakult, letörölt hímpora utáni vágy váltotta ki a legfájóbb nosztalgiámat. Hiszen az tesz mindent olyan ragyogóvá, édessé, kívánatossá, az tartja távol a vaskalap józanságot, köznapiságot, unalmat. Az teszi velünk a varázslatot: míg velünk van, úgy tudjuk, a meséből származunk, álomi szabadon. Csodát tenni és érteni egyaránt képesek vagyunk.

Akkor kell hazudni, amikor szükséges! Cél nélkül merő energiapocsékolás, ráadásul idegesítő is!

Az ember nevű szerkezet beépített biztonsági rendszere a lelkiismeret.

Felemeltél, széppé, boldoggá tettél. Ez engem is megijesztett. Már nem én, hanem mi voltam. Örömteli, ámde nyugtalanító skizóban éltem veled.

Nem érthetjük meg a tébolyt, amíg nem azonosulunk vele. Ám ha belebújunk más bőrébe, levethetjük azt valaha?

Azt hiszem, kezdem érteni a vámpírizmusról terjengő legendák logikáját: ha valakit vámpír mar meg, maga is azzá lesz. Ha valaki átéli a borzalmak netovábbját, a rettegéstől maga is megtébolyodhat. Elszabadul benne valami, s vagy szót kér idővel, hogy pusztítson, vagy rejtve marad. A métely bejutott, az elmébe fúródott.

Ha lenne Isten, ezt a kort kihagyta volna a történelemből. Nem szívesen élnék a jövőben, mivel nincs jövőnk. Nyilvánvaló, miért lakhatatlan a többi bolygó. Mert azokon már jártunk. Ha kérdeznének, visszakéredzkednék Kung Fu-ce, Jézus vagy Zarathustra idejébe. De nem kérdeznek.

Vajon Shakespeare-t érdekelte volna Rómeó és Júlia története, ha a Capuletek és a Montague-k imádják egymást? Ez esetben a két ifjú megkötné frigyét, és néhány hétnyi turbékolás után fogcsattogtatva, kivont karddal kergetnék egymást palotájuk hetvenhét termében. Hol itt a téma? Viszont így van rendjén.

Pár évvel ezelőtt megjelent egy remek könyv, amely néhány tucat tökéletesen üres lapot tartalmazott. Ez volt a címe: Amit a férfiak a nőkről tudnak.

Mindennap azt hiszem, máris fokozhatatlanul szeretlek. És másnap mindig arra ébredek, hogy több vagy nekem, mint tegnap.

Tudod, miért is jó még a szerelem? Na persze azonfelül, hogy alapból mesejó?! Az összes egonk részt vesz benne. Ritkábban látjuk-nézzük magunkat kívülről. Szünetel a tudathasadás.

Úgy látom, a szabályok sok esetben csak arra valók, hogy általuk kisajátítsanak valamit.