Vavyan Fable

Egy igazi pasasba fáradságmentesen, percek alatt beleszerethetsz. Viszont évszázadokig is eltarthat, amíg kitörlöd őt az emlékezetedből.

Majd én fogom megváltoztatni a világot?! A világot, amelyet Isten -így mondják- a maga képére és hasonlatosságára teremtett. S ha ez így igaz, nem is csodálom, hogy nem mutatkozik előttünk. Mellesleg nem ártana, ha felkeresne egy menő pszichiátert.

Könnyen, jól alszik, érzéketlen: mi az? Férfi a neve!

A szépség, ha üres, csak annyi, mint egy kép a falon. Különben is, képzeld el: leszeded róla a selyemruhát, a fél mázsa smukkot, a húszcentis vakolatot. Mi marad belőle? Valószínűleg csak egy zörgő csontváz.

Nem baj, ha ez nem valóság, nem baj egyáltalán, csak hadd álmodjam. Maradnék még: amíg átitat és új életre kelt a különös varázslat. Mintha visszataláltam volna a lelkem sarkában gubbasztó, édes mesével találkozó lényhez: - hogy hívnak? - szépség a nevem -, s mintha egymásba vesztünk, eggyé olvadtunk volna. Ringass, szépség! Semmiféle műkábulat, álszédület nem érhet fel hozzád; olyan vagy, gyönyörű, mint a szerelem.

Már az is boldogság, ha tudjuk, mennyire vagyunk boldogtalanok.

Megöljük a tehenet. Megöljük és megesszük. A disznót is. Leszúrjuk, és hamm, bekapjuk. Bármit, ha húsa van. Azután elmegyünk a templomba. Vízbe fojtjuk a kismacskát, a kutyakölyköt; olykor az irtózott újszülöttet is. És templomba megyünk. Megvetjük, gyűlöljük, közvetve vagy közvetlenül elpusztítjuk egymást. Majd templomba megyünk. Kiagyaltuk Istent, hogy feloldozhassuk magunkat és egymást. Elvégre emberek vagyunk. Irány a templom.

Csak az értelmes ember nem gonoszkodik: ugyanis nem látja értelmét.

Olyféle emlékképek törnek rá és zúgatják meg vérét, amelyek valóságosan sosem estek meg vele, de megtörténtükre mindaddig vágyódott, míg hiányuktól ki nem égett.

Piszkos nagy, pocsék háború lesz. A lángba boruló Balkán felperzseli Európát, az iszlám Ázsiát, és akkor a nagyhatalmak szerteszórják az összes nukleáris készletüket. És senki sem tiltakozik, mert az emberiség értelmi és érzelmi színvonala a szappanoperák és a telefonos vetélkedők szintjén stagnál.

Törpének érzem magam a titáni fák tövében. Aztán inkább gyermeknek, aki azt gondolja, hogy minden meseien hatalmas. Ám később, emlékei helyszínére visszatérve, csalódottan keresi a palotanagy házat, annak tágas szobáit, a végeláthatatlan kertet, és persze nem találja sehol, hiszen termete a felnőtt világhoz magasodott; s noha ettől még meglelhetné gyermekkora hangulatát- fájdalom-, képzelete is alkalmazkodott a felnőttléthez. Vagy szomorúan kuporog egy sötét zugba száműzötten, porosodó álmok és félrehajított játékszerek között, avagy- miként a csacsifogat- hámba fogva kocog a felnőtti vágyak sivár- tarka kordéja előtt.

Hát igen, a bűnös elnyeri bűnhődését. Ezt már egy Dosztojevszkij nevű detektív is leszögezte.

Végy egy sikeres filmet, készítsd el gyenge, gyengébb és még gyengébb utánzatát, s ezzel kész is, kinyírtad azt, ami működött. Ugyanez a helyzet zenében, irodalomban, bármiben. Szabadítsd fel a kontárokat, ők megbízhatóan, oda-vissza szétbarmolnak mindent.

Csak egy kis féltékenység kell ahhoz, hogy eszét veszítse az ember. Vajákosoknak hisz, temetőben mászkál, koponyát, csontokat szedeget. Folyton sírhatnék kínozza, könnyek csiklandják orrát, és nagyítóra van szüksége ahhoz, hogy felfedezze magát a tükörben. A lelki szörny kicsinnyé tesz: eltörpülsz. És a fájdalom egyre csak dagad. Hízik, kórosan, sorvasztóan.