Popper Péter

- Honnan ismerhetem fel őket? - Onnan, hogy fáj a lelkük. - Minden embernek van lelke? - Ha nem fáj, akkor nincs.

- Iszonyú a halál? - Csak a halálhoz vezető út. - Iszonyú az élet? - Csak a születéshez vezető út. - Mi van a két iszonyat között? - A létezés öröme és szenvedése.

Szólítottam. Nem válaszolt. Makacsul és többször megismételtem. Csak a csend felelt. Hol van? Mi történhetett? Miért nem jelentkezik? Hülye vagyok! Hol lenne? Mindig itt és mindig mindenütt. Újra hívni akartam, amikor rádöbbentem, hogy nem tudom a nevét. Nem tudom megszólítani.

Megdöbbenve kezdtem tapasztalni magamon, hogy többet értek, mint amit érzékelek. Néha tudok valamit, amit nem tudhattam, hallottam valamit, amit nem mondtak, láttam valamit, ami nem volt látható. Tartottam attól, hogy megbolondulok.

Az ember rettenetesen fél egyedül maradni, ezért kell neki egy társ, egy életszövetséges. Benne marad akár egy halott kapcsolatban is, hogy ne legyen magányos.

Attól, hogy megbukunk, az út még nem téves, csak vezessen el valahová. Akkor téves, ha nem vezet el sehová.

Sokan önmagukban nem boldogok, és azt gondolják, hogy majd egy másik ember boldoggá teszi őket, csakhogy ez teljesen reménytelen vállalkozás.

Annyi változat van a férfi-női kapcsolatra, és ma mindegyiket úgy hívják, hogy szerelem. Ez nem igaz, a szerelem sokkal ritkább és mélyebb jelenség, és borzasztó nagy ajándéka az életnek.

Baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok.