Popper Péter

Ha az ember nem választ, nem vállalja a döntés feszültségét, akkor kiengedi kezéből életének irányítását, sodródik.

Sem hazugsággal, sem másféleképpen senkinek sem szabad ártani. Eddig, és csak eddig erkölcsi kérdés a hazugság. És már ez is emberi mértéket meghaladó. Legjobb szándékaink ellenére is gyakran fog kihűlni a szívünk. De hát már a törekvés is sokat jelent.

Senki sem tud önmaga intellektuális határai fölé ugrani, a redukcióra több a remény.

Nincsen harang, aminek a nyelve csak az egyik oldalra leng ki. Kis öröm, kis bánat, nagy öröm, nagy szomorúság mindig együtt jár.

Más és más szempontok szerint cselekszik az, aki szeret, az, aki gyűlöl, az, aki közömbös. Más a reakciója férfinak és nőnek, a győztesnek és a veszteseknek.

Az önismeret hiányosságainak kizárólag magunk vagyunk az okai. Ahogy Buddha mondja, a világban nincs semmi eleve elrejtett, visszatartott, így az emberi lélekben sem. Önmagunkból azt nem ismerjük, amit nem akarunk vagy nem merünk megismerni.

Százszor inkább rendbe hozható egy önimádó nárcisztikus (...) ember lelki élete, mint az önértékelésében megtört, önbizalmát elveszített, örök lelki árnyékba húzódó társáé.

Aki nem szereti saját magát, az másokat sem képes szeretni. Aki utálja magát, az általában utálni fogja az embereket.

A legtöbb emberben időnként felbukkan egy érzés, hogy neki köze van a végtelenhez, valamihez, ami titokzatos és emberen túli. Ennek semmi köze nincs a tételes vallásossághoz, de minden vallás alapja. Aki ezt az érzést nem ismeri, az legfeljebb formálisan betart kultikus előírásokat, de a szó teljes értelmében nem hívő és nem vallásos.

Mindenfélét tapasztalunk. És vagy a véleményünket igazítjuk, korrigáljuk a tapasztaltaknak megfelelően, vagy a tapasztalatainkat elemezzük úgy, átértékelve, meghamisítva őket, amíg látszólag igazolják a már előzetesen kialakult véleményünket. Az első esetben megismeréshez jutunk, a második esetben előítéletekhez.

A féltékenység gyökere mindig az önbizalomhiány, az az érzés, hogy rosszabb vagyok másoknál, az összehasonlításkor pórul járok, vagyis előre felkészülök a vereségre.

Az ember nem tulajdon. Egy kapcsolat nem jelenti azt, hogy nem lehet örömed nélkülem. Nem lehet titkod előttem.

A változást az elutasító attitűd hozza létre, az, hogy valamit nem fogadunk el magunkban, szabadulni akarunk tőle, vagy legalábbis át akarjuk formálni. A lélektani valóság az, hogy minden változás eleve reménytelen, ha kiindulópontja nem az elfogadás, a belső igentmondás önmagunk teljességére.