Popper Péter

A konfliktus maga is lassanként patológiás tünetté válik a szemléletünkben. Eszménnyé lenne a konfliktusmentes ember, akinek jellemfejlődésével biztosan bajok vannak? Mert a jellem bizony konfliktusok megélésén és megoldásán keresztül kovácsolódik ki. Természetes, hogy konfliktusok közepette zajlik az emberi élet, mert a konfliktusnélküliség egyben kommunikációnélküliséget, kapcsolatnélküliséget is jelent. Nem a konfliktusnélküliség, hanem az azzal való méltó, megfelelő megküzdés az, amire törekednünk érdemes.

Nincs abban valami ősi bölcsesség, hogy egy embernek joga van bizonyos dolgokat megőrizni magának? Ez nem szeretetlenség, egyszerűen a szuverenitásnak egy szintje, amit tisztelni kell. Lehet a férjem, a feleségem, a gyerekem, lehet köztünk a legnagyobb barátság, akkor is joga van ahhoz, hogy legyen az életének olyan területe, amit nem oszt meg a másikkal. Ez nem bűn, nem hazugság! Egy ember szuverenitásának integráns része a döntés, hogy mit oszt meg a másikkal, és mit nem.

Pénzzel és tárgyakkal (...) nem lehet megváltani azt az időt, amit két ember adhat egymásnak az életéből.

Időzavarban nem lehet erős kapcsolatokat építeni. Egy kapcsolat értéke is lemérhető azon, hogy a partnerek mennyi időt szánnak egymásra az életükből, mennyit törődnek egymással. Néha az is elég, ha csak együtt vannak csöndben. Kosztolányi írja egyik versében egy vonaton utazó nemzetközi társaságról: "Csöndjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, ők svédül." Nagyon okos. Ugyanis olyan hallgatás is van férfi és nő között, ami nem ér össze. Az nem számít időnek. Alapvetően lényeges, hogy együtt hallgatnak-e, vagy külön-külön.

Csak tagadáson nem lehet szilárdan megállni. Kell lennie egy IGEN-nek is.

Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett.

A mai közhangulat megveti a kompromisszumokat. Legalábbis szavakban. A kompromisszumokban gerinctelenséget lát. Ne higgyük el. Kompromisszumok nélkül nem lehet együtt élni egy másik emberrel. A társam nem az én hasonmásom. Az együttélésben a kompromisszum kölcsönös alkalmazkodást jelent. Lemondást némely saját vágyunkról, igényünkről a másik kedvéért. E nélkül nincs közös élet.

Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő: saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.

Az életben vannak olyan helyzetek, amelyeket csak bizonyos keménységgel lehet elintézni. Sokszor attól való félelmünkben, hogy kicsit kemények leszünk, és ezzel fájdalmat okozunk, elodázzuk a döntést, és ezzel olyan súlyosabb helyzetet növelünk fel, amelyet már valóban csak kegyetlenül lehet megoldani. Elhalasztjuk a kisebb feszültségek vállalását, addig, amíg elkerülhetetlen lesz egy sokkal nagyobb feszültség kényszerű átélése.