Popper Péter

A dolgokról elsősorban az jut eszünkbe, amit tanultunk, hallottunk, eddig tapasztaltunk róluk. Kiskorunktól kezdve - neveltetésünk, iskoláztatásunk révén - kész ítéletek rendszerét sajátítjuk el, amelyek végül már szinte zárt burokként vesznek körül minket. Ezért a legritkább esetben éljük meg a dolgokat, az eseményeket a maguk tiszta valóságában.

Ha az élet olyan, hogy általában rohanni kell, és az ember mindig időzavarban van, azt el kell fogadni. A kérdés inkább az, hogy izgatottan rohansz-e vagy nyugodtan. (...) Nem a rohanással van a baj, hanem a belső izgalommal, ami megrontja az ember életének minőségét.

A boldogság egy totális pillanat, a teljesség pillanata. Ez elérhető néha, de akkor is csak egy pillanat, ráadásul legtöbbször teljesen váratlanul jön. Nem betervezhető, elhatározható.

Átrohanjuk az életünket, boldogságot keresve, kutatva, mintha lenne valami ilyen a Sors könyvében, hogy boldognak kell lennünk.

Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék, és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében (...). Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell nemet mondani. Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei.

A megbocsátásnak egyetlen lehetősége van: a felejtés. S amikor kompetens személy azt mondja, hogy én megbocsátok, de nem felejtek, akkor bizony paprikajancsit csinál saját magából.

Aki elindul egy úton, mindig kap felvezetőket, akik egy darabig mutatják neki a lehetséges irányokat. Aztán magára hagyják, hogy gyújtsa meg saját mécsesét, ha van neki, vagy tévelyegjen a szellem sötétségében.

Szent-e a nyelv, amit szlenggé, gyalázkodássá aljasítanak a szórakoztató ipar és a politika pojácái? Szentek-e a szavak, amit annyira őriztek, ápoltak, becéztek - szerb, szlovák, zsidó, német, román származásuktól függetlenül - a magyar nép legnagyobb fiai, írók, költők, színészek, igazi államférfiak? Szentek maradtak-e a szavak, amelyeket megfosztottak értelmüktől? (...) Véletlen-e, hogy a görög és latin magas kultúrák piedesztálra emelték a nyelv művészeit, a retorika mestereit, és elkergették a nyilvánosság elől a nyelv, a stílus megrongálóit. Jól tudták, hogy amikor a nyelv tisztaságát védik, a hazájukat védik, azt a kultúrát védik, amelyet szülőanyjukként szerettek és tiszteltek.

Ne félj a csendtől. Minden fontos dolog a csendben történik. Csendben sarjadnak a növények, csendben fejlődik a magzat, csendben cikáznak a gondolatok, csendben borít el a szerelem.

Mi igazol ma egy életet? Csakis a siker! Csakis a pillanatnyi elismertség, a buksza pillanatnyi tömörsége. S ha elmúlik a siker, ha lesoványodik a buksza, akkor bárki is volt azelőtt, meghal az ember is kortársai, egykori barátai, üzletfelei emlékezetében. Már senki sem emlékszik rá. A valódi nagyság általában rejtve marad.

Tulajdonképpen nagyon kellemes gyávának lenni. Annyi terhelő helyzetet ki lehet bírni a gyávasággal! Még sincs jó sora a gyáva embernek. Az önféltés nehéz bilincs.