Popper Péter
Az ember sok ideált megfogalmaz magában, de hiba, ha összetévesztjük azt, amilyenek lenni szeretnénk, azzal, amilyenek tényleg vagyunk.
A boldogtalanság (...) sokkal inkább tőlünk függ, mint a boldogság. A boldogság egy ajándék, vagy a hívők kedvéért mondhatom úgy is, hogy egy kegyelmi állapot - de a boldogtalanság okai mi magunk vagyunk. A boldogtalanság nem történik velünk, azt mi állítjuk elő.
Nem vagyok semmilyen vallásnak a híve, van egyfajta hitvilágom, amelyet magamnak kreáltam ebből a sokféle hatásból, de alapvetően szkeptikus ember vagyok. Hozzáteszem, a szónak a jó értelmében, vagyis nem úgy, hogy semmiben sem hiszek, hanem úgy, hogy mindent lehetségesnek tartok. Szóval, megmaradtam szellemi kóbor kutyának.
A pszichológia, ha tudomány akar maradni, csak azt vizsgálhatja, hogy milyen az ember. Nem szólhat hozzá ahhoz, hogy milyennek kellene lennie. Nem fogalmazhat meg értékeket, mert erre nincs lehetősége. Nincs értékképző, sem értékmegítélő funkciója.
Van csendje a szorongásnak, a félelemnek, a dühnek, a boldogságnak, az elutasításnak, a fenyegetésnek, a meglepett örömnek, a vágynak... A csend talán a legkifejezőbb válasz, amire (...) az emberek képesek. De érteni kell, hogy mit fejez ki a csend.
A lélekben nincsenek jó erők és nincsenek gonosz erők. Csak Erő van. (...) A nagy kérdés az, hogy mire használod az erődet? Vagyis jó ember vagy-e, vagy gonosz? Tulajdonképpen az öregkor egyik legfontosabb kérdése: elpazaroltad-e butaságokra a kapott erődet, vagy értékes dolgokra fordítottad? Romboltál vele, vagy építettél? Vigasztaltál, vagy bánatot okoztál? Gyógyítottál, vagy megbetegítettél? (...) Ezt jelenti az ember lelki szabadsága: egyedül tőled függ, hogy mire használod az erődet.
Ne csak vegyülj! Ki is kell válnod egy napon. S ne félj, ne restelkedj! Nem minden piszkolódik el, ami keveredik!
A világban való közérzet jórészt a kapcsolatok - rokonok, barátok, szerelmek, ellenségek - alakulásán múlik. Szedjük hát rendbe őket, hátha úgy elviselhetőbb lesz vesztett illúzióink gyászkorszaka is.
Megszületünk hülyécskeformán, aztán felragyog bennünk az értelem, és a végén visszabutulunk a kezdetekhez.
Az ember megszületik és él - ennyi a bizonyosság. Néha úgy érzi, hogy valamilyen erő hordozza, néha, hogy elhagyja. Létének alapjait nem ismeri. Életének valószínűleg csak annyi az értelme és feladata, hogy némi fényt gyújtson a létezés sötétségében, fényt - akármilyen picit is - vigyen a kapcsolataiba, s egy kis melegséget.
Barátom! Mit cipelsz magaddal éveken, évtizedeken át, megbántásokat, sérelmeket, mindenféle fájó érzelmet, bántó gondolatokat, amelyek már rég szétomlottak a múltban, hatásuk is semmivé vált, sehol nincsenek, csak a te lelkedben élnek tovább. Te táplálod, tőled kapják energiájukat (...), hiszen önmagukban már semmi erejük, jelentőségük nincs.
A kijelentett igazságok elvileg soha nem bizonyíthatók vagy cáfolhatók, csak elfogadni vagy elutasítani lehet őket.