Pilinszky János

Mindenem veszve, mire megjössz, se házam nincs, se puha ágyam, zavartalan heverhetünk majd a puszta elragadtatásban.

Végeérhetetlen zokogok veled, ahogy szoritásod egyre hevesebb, ahogy ölelésem egyre szorosabb, egyre boldogabb és boldogtalanabb.

A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.

A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát.

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sűrü panaszommal jobb, ha hallgatok.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. Nem érdekelsz, nem is szerettelek. Aludj nyugodtan, igyál és egyél, s ha értenéd is átkaim -, ne félj.

Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.

Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?

Mi engem ölt, a forró gyötrelem, most végig ömlik rajtad, mint a genny, sötét leszel, behorpadt néma seb, akár az éj, s az arcom odalent.

Én nem kívántam megszületni, A semmi szült és szoptatott, Szeress sötéten és kegyetlen, Mint halottját az itthagyott.

S ne félj te sem, ne fuss előlem, Inkább csittítsd a szenvedést, Csukott szemmel szoríts magadhoz, Szoríts merészen, mint a kést.