Pilinszky János

Mi lesz velem most? Nézz szemembe. Ha nem te, hát ki szánna meg? Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb, Te jobb vagy, mint a többiek!

De élsz te, s égve hirdetik Hatalmad csillagképeid, Ez ősi, néma ábrák: Akár az első angyalok, Belőled jöttem és vagyok, Ragadj magadba, járj át!

Így táplálkozom a halállal, És így lakik jól ő velem; Az életem rég nem enyém már, Vadhúsként nő a szivemen.

Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna. A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra.

Mert aki végkép senkié, Az mindenki falatja. Pusztíts hát szörnyű szerelem. Ölj meg. Ne hagyj magamra.

Az ember itt kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelűl Ezért-azért; egyszóval mindenért.

Magam vagyok az örökös magányban. Akár a víz. Akár az anyaföld.

Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak.

A művészet se nem valóság, se nem utánzat. (...) A művészet nem egyéb, mint a valóság kitalálása.

Légy reszketésem öröme, mint lombjai a fának: adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásnak.

Temess a karjaid közé, ne adj oda a fagynak, ha elfogy is a levegőm, hivásom sose lankad.

Bűn az, minek nyomát is sikerült eltüntetnünk.