Paulo Coelho
Az élet már csak ilyen: panaszkodni éppoly felesleges, mint reménykedni.
Ki mondja, hogy a gyerekek nem képesek önállóan eldönteni, hogy mihez kezdjenek az életben? A felnőttek. És miközben cseperedünk, mi is azt hisszük, hogy ők a legbölcsebbek és a legokosabbak a világon.
Az emberek soha nem elégedettek semmivel. Ha kevés van, sok kell. Ha sok van, még több kell. Ha még több van, szeretnének kevéssel boldogok lenni, de ezért nem képesek erőfeszítéseket tenni. Tényleg nem értik, milyen egyszerű a boldogság? Mit akart az a lány, aki farmerban és fehér pólóban rohant valahová? Mi lehetett olyan sürgős, ami nem engedte, hogy gyönyörködjön a szép napsütésben, a kék tengerben, a babakocsikban ülő gyerekekben, a tengerparti pálmafákban?
Abban az egyetlen percben benne volt életem minden boldog pillanata.
A Szuperosztály irányítja a világot, az érvei meggyőzőek, a hangja kellemes, a mosolya elragadó, de a döntései megmásíthatatlanok. És ezt jól tudják. Ők döntenek: elfogadnak, vagy elutasítanak. Övék a hatalom.
Nincsenek kivételes lehetőségek, az élet mindig ad még egy esélyt.
A lelki fájdalmat fizikai fájdalommá transzformálva megtudjuk a rosszat, amelyet nekünk okozhat.
Szent Jakab Útján, de az életben is, a bölcsességnek csak akkor van értéke, ha segít az embernek legyőzni bármilyen akadályt.
Félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól (...), hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt. Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.
Miért kell félni egy "nem"-től, miért kell bármit is későbbre halasztani, ha a legfontosabb mindenekfölött teljességében élvezni az életet?
Van, aki boldognak tűnik. Ők egyszerűen nem gondolnak bele a dolgokba. Mások terveket szőnek: lesz egy férjem, házam, két gyerekem, egy hétvégi házam. És amíg ezzel vannak elfoglalva, olyanok, mint a bika, aki a torreádort üldözi: ösztönösen cselekszenek, csak mennek a fejük után, anélkül, hogy látnák, hol van a cél. Megszerzik az autójukat, talán még Ferrarijuk is lesz, és azt hiszik, ez az élet értelme. Soha nem teszik fel a kérdést maguknak. De a szemükben látom, hogy szomorúak, és még csak nem is tudnak róla.
Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.
A születés ideje, a halál ideje az ültetés ideje, a szüret ideje a gyilkolás ideje, a gyógyítás ideje a rombolás ideje, az építés ideje a sírás ideje, a nevetés ideje a kiáltás ideje, a tánc ideje a kődobás ideje, a kőgyűjtés ideje az ölelés ideje, az elválás ideje a keresés ideje, az elvesztés ideje a megőrzés ideje, az eldobás ideje a széttépés ideje, az összevarrás ideje a szeretet ideje, a gyűlölet ideje a háború ideje, a béke ideje.
Igen, nagyon szeretlek, senki mást nem szerettem így, és éppen ezért megyek el, mert ha maradok, az álom valósággá változik, és akkor majd birtokolni akarlak, azt akarom, hogy az enyém legyen az életed... De nem, nem akarom, hogy a mi szerelmünk is rabszolgasággá változzon. Jobb, ha megmarad álomnak.
Megtanulták szabadon szeretni egymást, és tudták, hogy semmilyen más kapcsolat nem lehet ilyen jó - és talán ez volt az egyetlen oka, hogy szerették egymást, mert tudták, hogy nincs szükségük egymásra.