Paulo Coelho

Ősidőktől fogva tudja az ember, hogy amint félelem nélkül néz szembe a fájdalommal, szabad lesz.

Amikor az ember a sorsa beteljesítése felé halad, sokszor kénytelen irányt változtatni.

Járunk szerte a világban, kutatunk az álmaink és eszményeink után. Gyakran elérhetetlen helyekre suvasztunk el olyan dolgokat, amelyek már csak egy karnyújtásnyira vannak tőlünk.

A fény harcosa döntéseket hoz. Szabad a lelke, mint a felhők az égen, de az álma iránt elkötelezett.

Nem szükséges tudnunk, "hogyan" és "hová", hanem egy kérdést kell feltennünk, ha bármibe belekezdünk: "Mi célból teszem, amit teszek?"

Mihelyt nem térhetünk vissza, csak azzal kell törődnünk, hogyan juthatunk előre a legjobban.

A mély elkötelezettség egy álom iránt nem jelent korlátokat és kényszert: felszabadít. Még egy bonyolult, kanyargós ösvény is elvezethet a célodhoz, ha egészen a végéig elmész.

A fény harcosának erős akaratra és rettenetesen nagy türelemre van szüksége az álma eléréséhez.

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."

Mindannyian a saját világunkban élünk. De ha fölnézel az égboltra, láthatod, ahogy a csillagok, ezek a kis külön világok, együtt csodálatos csillagképeket, naprendszereket, galaxisokat alkotnak.

Az emberek már föl sem fogják, mi minden jót mutat meg az élet, mialatt a nap az útját járja az égen.

A fény harcosa tudja, hogy szabadon dönthet, mit akar. Döntéseit bátran, önzetlenül hozza, időnként egy cseppnyi őrülettel.

Bizonyos viharok, mielőtt betörnének a kertünkbe, apró üzeneteket küldenek, melyekkel lustaságból nem foglalkozunk.

Rájöttem, hogy a keresés ugyanolyan érdekes lehet, mint maga a találkozás. Feltéve, hogy legyőzzük a félelmet.