Paulo Coelho
De mielőtt meghalok, még harcolni akarok az életért. Ha megtanulok egyedül járni, oda megyek, ahova akarok.
Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése.
Ha meg akarom találni az igaz szerelmet, először is magamat kell megtalálnom.
A monogámia csak egy mítosz, amit lenyomtak az emberiség torkán. (...) Szó sincs hormontúltengésről vagy hiúságról: egyszerűen genetikailag kódolva van bennünk a hűtlenség, akárcsak a többi állatban.
A tavasznak sem mondhatjuk: "Remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz." Csak azt mondhatjuk: "Gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz."
Az élet túl rövid - vagy túl hosszú - ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy ilyen pocsékul éljem le.
Az emberek csak akkor tudnak értékelni valamit, ha van lehetőségük kételkedni abban, hogy megkapják-e, amit szeretnének.
Néha az egész élet olyan rövidke idő alatt megváltozik, hogy az ember nem is tud hozzászokni.
Nem akarok semmin sem változtatni, mert nem tudom, hogyan változtassak. Már túlzottan hozzászoktam önmagamhoz.
A tehetség univerzális adottság. De rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy éljünk vele: merj a legjobb lenni!
Ezen a világon csak a szerelem ér meg mindent. A többinek semmi értelme sincs.
Vannak pillanatok, amikor bele kell törődnünk a sorsunkba, és hagynunk kell, hogy a dolgok tovább folyjanak a saját medrükben.
Az emberek számára mindig megvannak a feltételek ahhoz, hogy azt tegye, amiről álmodik.
Mindig igyekszem majd, hogy megőrizzem azt a keveset, amim van, mert túl kicsiny vagyok ahhoz, hogy át tudjam ölelni az egész világot.
Ha a kardomat nem találom is meg, Szent Jakab Útján vezető zarándoklatom végén talán meglelem önmagam.
Facebook
Pinterest