Jodi Lynn Picoult

Nem tudom, látod-e, amint a múltad rejtett jelecskéi térképszerűen egymásba fonódva kirajzolják mostanáig vezető utadat.

Nem is olyan sokkal ezelőtt a hajósok még azt hitték, a tenger szeszélyes, és az iránytű a sárkányok birodalmát is megmutatja. Eszembe jutottak azok a felfedezők, akik a világ végét keresték. Hogy félhettek leesni a földkorong szélén, és hogy meglepődtek, amikor a mélység helyett soha nem látott, csodás tájak tárultak a szemük elé.

Milyen óriási a világ... És milyen lehet, hogy az ember egy nap felébred, és hirtelen önmagának egy olyan oldalát találja meg, amelyről még azt sem tudta addig, hogy létezik.

Ha két ember tudja ugyanazt a titkot, a titok nem titok többé.

Engedjük szabadjára gyászunkat, bánatunkat, adjuk ki dühünket is, szembesüljünk belső ürességünk érzésével, és közben gondoljunk arra, hogy Isten odafigyel ránk.

Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?

A suttogást még csak hallanod sem kell, máris tudod, hogy rólad beszélnek.

Lám, hiába ragaszkodunk foggal körömmel a magunk fájó, keserédes emlékeihez, annak az emlékéhez, aki itt hagyott minket - mi mégiscsak itt vagyunk, ebben a világban. Az élet pedig olyan, mint a dagály: először észre sem venni, hogy történik valami, aztán egy nap arra ébredünk, hogy mennyire lerombolták a hullámok a fájdalomból rakott partfalat.

Minden papnak hozzá kell szoknia a halál gondolatához, de attól, hogy megtanuljuk elfogadni, még nem lesz könnyebb feldolgozni.

Amikor megszülöd a lányod, meglátod azt az embert, aki a halálod napján fogja majd a kezed.

Fény van egy fénylény belsejében (...), és megvilágítja az egész világot.

Azt mondják, az Isten csak annyi terhet rak egy ember vállára, amennyit az elbír. Ez rögtön felvet egy nagyon fontos kérdést: egyáltalán miért akarná az Isten, hogy terheket cipeljünk?