Honoré de Balzac

Ahelyett, hogy töprengésekkel zavarnám meg örömeimet, két részre osztom magát az életet; az első szaka, az ifjúságom, minden bizonnyal kellemes, a másik, a csak talán bekövetkező vénség pedig bánom is én miféle bús magambaszállásokkal lesz tele.

Az egyszerű, szabályos élet valami oktondi bölcsességre lyukad ki, hol munkába igyekszünk fojtani intelligenciánkat; az absztrakciók világában vagy az erkölcsi világ mélységeiben töltött élet pedig valami hóbortos bölcsességre vezet. Egyszóval, rendre kiölni érzéseinket, hogy késő vénséget érjünk, vagy ifjan meghalni, elfogadván a szenvedélyek mártíriumát, erre vagyunk ítélve. És ez az ítélet megbír a vérmérsékletünkkel, amellyel az tréfált meg oly kegyetlenül, akinek minden földi teremtmény mintaképét köszönhetjük.

Magam is úgy éltem, mint te, vagy akárki más. Kollégiumban, líceumban. Képzelt gyötrelmeire és való igaz örömeire gyönyörűség a visszaemlékezés. Eltompult gasztronómiai masinériánknak gyönyörűség még a pénteki paréj emléke is, amitől úgy borsódzott a hátunk. Szép élet volt az. Gyűlöletes volt benne minden kiszabott munka, de mégis csak az volt, ami bennünket munkálkodni megtanított.

Talán nem is gyűlöljük a keménységet, ha erős jellem s tiszta erkölcsök igazolják, és ha kellő mértékben jóság párosul hozzá.

Fiatalon még nagyon át tudjuk érezni kötelességeinket; becsülettudásunk hangos és fitogtatja hangos szavát: őszinték vagyunk, s nem sokat teketóriázunk.

A nő ügyet sem vet arra, aki rimánkodik neki.

Hogy megismerhessünk egy embert a maga egészében, be kell hatolnunk a gondolataiba, balsorsába, érzéseibe. Akit az életnek csupán materiális eseményei érdekelnek, az kronológiát csinál a szamarak gyönyörűségére!

Az asszonyféle, úgy látszik, megkíván egy kis kétszínűséget.

Mikor minden emberi dolgok fölibe röppentem, odafönn a csúcson vettem észre, hogy még egész megmászni való hegységek s mindennemű akadályok vannak hátra a valóságban. És mégis az a magamnak oly határtalan túlbecsülése mentett meg. Az a vakhit a végzetben, mely olykor csakugyan diadalra vezet, ha az élet minden ügyén-baján keresztültörő lelkünket nem engedjük úgy megtépdesni, mint bárány a gyapját, mikor átvág a tüskés sövényen.

A nők már csak olyanok, hogy a tehetséges embernek mindenkor csupán hibáit látják meg, az ostobában pedig fölfedeznek minden lehető jó tulajdonságot. Mindenkor jó szívvel viseltetnek az ostobák iránt, mivelhogy ilyetén minőségükben az ő saját gyarlóságaikat legyezgetik, míg a kiváló ember jelenléte csak még szembeszökőbbekké teszi tökéletlenségeiket.

A bürokrácia óriási gépezet, melyet törpék kezelnek.

Nincsen azon megütközni való, ha valaki kártyához folyamodik, de csupán akkor nincsen, ha önmaga és a halál között nem lát már egyebet az utolsó tallérjánál.

Aki csak egyetlen lépést is tett a zöldposztós asztal felé, éppen oly kevéssé ura többé a kalapjának, mint önmagának, mert az után az egyetlen lépés után, bot és köpenyeg, no meg a pénzestárca és tetejébe az egész ember a kártyáé már.

Holtak közt járva holttá leszünk mi is.

A modern kémiához szeszélyeiben olyannyira hasonlatos emberi lélek nem kever-e vajon önmagának rettentő mérgeket gyönyöreinek, erőinek és gondolatainak hirtelen összeelegyítéséből? Nem vész-e el sok ember, mintha villám sújtotta volna, valami erkölcsi marósav erejétől, mely belső világán hirtelen elömlik?