Honoré de Balzac

A rendőrség, édes fiam, a világ legügyefogyottabb intézménye, az államhatalom pedig a leggyengébb, mihelyt tisztán személyes ügyről van szó. Sem egyik, sem másik nem képes a szívekben olvasni. Józan ésszel kívánni lehet tőlük, hogy kifürkésszék valamely cselekedet értelmi szerzőit. Tudni kell azonban, hogy mind az állam, mind a rendőrség erre a célra fölöttébb alkalmatlan: hiányzik belőlük mindenekelőtt az a személyes érdeklődés, amely mindent föltár az előtt, aki mindent tudni akar. Nincs a világon hatalom, amelyik képes lenne megakadályozni egy gyilkost vagy egy méregkeverőt abban, hogy egy herceg szívéhez, illetve egy tisztességes ember gyomrához férkőzzék. A szenvedély a legjobb rendőrség.

Saját titkunkat elhallgatni nem nagy dolog; de mintegy előre hallgatni egy megtörtént dolgot, ha kell, harminc esztendőn keresztül elfelejteni, miként Ali pasa tette, hogy egy harminc éven keresztül forralt bosszútervet végrehajthasson: ez aztán nem csekély dolog olyan országban, ahol kevés ember tud színlelni, akár csak harminc napig is.

A féltékeny szerelmesek mindent lehetségesnek tartanak. És a bírák, a kémek, a szerelmesek és a tudományos kutatók éppen azáltal jutnak a kívánt igazsághoz, hogy mindent lehetségesnek tartanak és a sok lehetőség közül kiválogatják a legvalószínűbbeket.

Alig van szenvedély, amely idővel bűnre ne vinné az embert.

Ha valaki egy királynő szívét akarná erőszakkal meghódítani, ez a merész kísérlet talán több reménnyel kecsegtetne, mint belebolondulni olyan asszonyba, aki boldog a házasságában. Egy királynőt rendszerint hiúvá tesz hatalma és így ártalmára lehet a saját fönsége; ellenben egy bigott polgárasszony olyan, mint a csiga, mint az osztriga, mely megbúvik kemény héjának vértezetében.

Azok a szegény emberek, akiknek az életéből hiányzik a szerelem, s akik ifjúságuk legszebb óráit lélekölő munkában töltik el, ők tudják csak a titkát annak a gyors pusztításnak, amelyet letarolt, félreismert lelkükben véghezvisz egy nagy szenvedély. Annyira biztosak a választásuk helyességében, oly hirtelenséggel pazarolják lelkük minden erejét a nőre, akibe belészerettek, hogy a közelében gyönyörűséges izgalmakat élnek át, gyakran anélkül, hogy hasonlót ébresztenének benne. Ez hízeleg a legjobban az asszonyok önzésének, ha képesek felismerni a szenvedélynek ezt a látszólagos mozdulatlanságát és a lappangó indulatot, mely oly mélyről jön, hogy időbe telik, amíg fölszínre tud jutni. Ezek a szerencsétlen flótások remeték Párizs szívében, átélik a remeteélet minden gyönyörét és megesik, hogy nem bírnak ellentállani a kísértéseinek; de még gyakrabban csalódásnak, elárultatásnak, félreismertetésnek esnek áldozatul és ritkán jutnak hozzá, hogy leszakíthassák a gyümölcsét ennek a szerelemnek, mely számukra mindenkor égből hullott virágot jelent.

A legszebb becsvágy is kialszik a háztartási számadó-könyvben.

Rosszmájú embereknek, akik szeretnek mindenen csúfolódni, nagy gyönyörűség lehet, ha ismerik egy asszony titkát, ha tudják, hogy a szemérmessége hazug, hogy szelíd arca mély gondolatot leplez, hogy tiszta homloka mögött valami szörnyű dráma lappang. De vannak viszont lelkek, akiket az ilyen látvány őszintén elszomorít és sokan a nevetők közül is, ha otthon egyedül vannak a lelkiismeretükkel, megátkozzák a világot és megvetéssel illetik az ilyen asszonyt.

Abban az életkorban, amikor a lélekben még van elég fiatalság ahhoz, hogy bánkódni tudjon és távoli reményeket táplálni, amikor még a nőben többet tud látni a nőnél, nem a legnagyobb boldogság-e, ami férfit érhet, úgy szeretni, hogy egy fehér kesztyű érintése, a kedves hajának futó illetése, egy mondat elhangzása, egy röpke pillantás elfogása mélyebb örömmel töltse el, mint aminőt a viszonzott szerelemben való legszilajabb egyesülés adhat? Innen van, hogy csupán az eltaszítottak, a rútak, a szerencsétlenek, a titokban szeretők, a félénk nők és férfiak ismerik azokat a kincseket, amelyeket az imádott lény hangja magában rejt. Minthogy a forrósággal telített levegő remegésének eredete és törvénye a lélekben magában van, a szívek közt oly föltarthatatlanul teremt összhangot, a gondolatokat oly tündöklően idézi fel és annyira őszintének hat, hogy a hangnak a legkisebb elhajlása gyakran egész feloldódást rejt magában. A szerelem benne remeg a hangban, még mielőtt a tekintet elárulná.

Mi ellenkeznék mélységesebben az asszonyi természettel, mint a nyugodt, tökéletes szerelem? Izgalom kell nekik, a vihartalan boldogságot nem tekintik boldogságnak. Azok a női lelkek, amelyek elég erősek ahhoz, hogy a szerelemben fölleljék a végtelenséget, angyali kivételek és az asszonyok világában ugyanazt jelentik, mint a teremtő lángész a férfiak között. A nagy szerelmi szenvedélyek éppúgy ritkaságszámba mennek, mint a műremekek. Ami ezeken kívül létezik, az csupa alkalmi egyesülés, múló inger, megvetésre méltó, mint minden alacsonyrendű dolog.

Az asszonyok, bár fölhánytorgatják a férfiaknak, hogy ezek nem helyes módon szeretik őket, mégis nagyon kevésre becsülik az olyan férfiakat, akiknek a lelkülete félig-meddig nőies. Egész felsőbbségük abban áll, hogy elhitetik a férfiakkal, hogy a szerelem terén a férfi alacsonyabb rendű a nőnél; így aztán könnyen faképnél hagyják a kedvesüket, ha az elég járatlanul leveszi róluk mind ama félelmeket, melyekkel szeretnek páváskodni, a színlelt féltékenység jóleső kínjait, a csalódott reménység, a hasztalan várakozás szorongásait, egyszóval édes asszonyi gyarlóságuk gyönyöreinek egész sorát.

Minél nehezebb elérnünk valamely dolgot, annál féktelenebbül vágyódunk utána.

Ahogyan egy párizsi nő a kendőjébe burkolózik, ahogyan az utcán lábait emelgeti, abból a hozzáértő kitalálhatja rejtek-útjainak titkát.

Ha az ember forró napsütésben vándorol, nem áll meg útközben, hogy leszakítsa a legszebb virágot.