Gary Chapman

Az énközpontúság pozitív oldala, hogy kielégítjük saját szükségleteinket - védjük magunkat, gondoskodunk önmagunkról. Amikor azonban alapvető szükségleteink már biztosítottak, meg kell tanulnunk másokon is segíteni. Ez a szeretet attitűdje.

A világ legboldogabb emberei képesek legönzetlenebbül adni, ellentétben az önző gyűjtögetőkkel.

Sokan úgy vélik, hogy az életre szóló boldogtalanságtól csak a válás mentheti meg őket. Túlélési technikaként folyamodnak a váláshoz, és a legtöbben abban bíznak, hogy az életük egyszer majd rendbe jön valaki másnak az oldalán. (...) Legtöbben arról számolnak be, hogy a második házasságukban ugyanaz a folyamat zajlott le, mint az elsőben. Az egyetlen különbség csupán az, hogy másodszor hamarabb jutottak el a teljes kétségbeesés állapotába.

Minden problémás kapcsolaton lehet segíteni, ha a felek - vagy legalább az egyikük - hajlandóak olyan pozitív lépéseket tenni, amelyek megváltoztatják a házasság érzelmi klímáját. A megváltozott légkörben előbb-utóbb választ találnak a problémáikra.

Társadalmunkat méltán nevezik eldobható társadalomnak. Élelmiszereinket tetszetős csomagolásban vásároljuk meg, amit aztán azonnal a szemétbe dobunk. Az autókat és a háztartási eszközöket is úgy tervezik, hogy hamar elavuljanak. A bútorokat nem azért adjuk jótékonysági intézményeknek, mert már használhatatlanok, hanem azért, mert kimentek a divatból. Még a nem kívánt terhességek is "eldobhatók". Üzleti kapcsolatainkat is csak addig tartjuk fenn, amíg hasznosak számunkra. Nem meglepő tehát, hogy társadalmunk elfogadta az "eldobható házasság" eszméjét is. Ha már nem vagyunk boldogok egymással, vagy kapcsolatunk nehéz időszakon megy keresztül, hagyjuk ott az egészet, és nyissunk egy új fejezetet az életünkben.

A házastárs nem olyan, mint egy félresikerült befektetés, hanem élő személy, akinek érzelmei és vágyai vannak! Életünk bizonyos szakaszában szorosan kötődtünk hozzá, és őszinte szeretetet éreztünk iránta. Olyan mélyek voltak az érzelmeink, hogy nyilvánosan is vállaltuk egymás iránti elkötelezettségünket, "míg a halál el nem választ". Most már közös múlt köt össze minket, esetleg gyermekeket is nevelünk együtt. A házastársunkat nem hagyhatjuk el olyan egyszerűen, mint ahogy a részvényeinktől megszabadulunk.

Nincs olyan válás, ami után a felek "boldogan élnek, míg meg nem halnak". Döntésük következményeit egész életükben viselniük kell. Nem állítom, hogy nincs élet a válás után. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy válás után az élet mindig bonyolultabb, mint előtte volt.

Mivel a házasság egészen különleges emberi kapcsolat, és a házaspárt mély érzelmek kötik össze (legalábbis addig, amíg megosztották egymással az életüket), ezért nem lehet fájdalom nélkül odébbállni. A múlt jó és rossz emlékei velük maradnak, és akármilyen kapcsolatot is tartanak fenn egymással a jövőben, a problémáik nem oldódnak meg.

Ha leszámolunk a tévhitekkel, és életünket a realitásra alapozzuk, sokkal pozitívabb szemlélettel fordulhatunk az élet kihívásai felé.

A bajok elkerülhetetlenek, de a boldogtalanság nem szükségszerű. Hozzáállás kérdése, hogyan tekintünk életünk történéseire, azaz mit állítunk figyelmünk középpontjába.

Két ember néz ki a börtön ablakából - az egyik a sáros földet látja, a másik a csillagokat. Két ember él nehéz házasságban - az egyik átkozódik, a másik imádkozik. A különbség eltérő szemléletmódjukban rejlik.

Még egy küzdelmes házasság éjszakájában is pislákol némi fény. Figyeljünk erre a fényre, és végül be fogja tölteni az egész szobát.

Gondolkodásmódunk befolyásolja a tetteinket, a viselkedésünket és a szavainkat. Ha pesszimista, kishitű és negatív a beállítottságunk, akkor ezt negatív szavakkal és viselkedéssel fogjuk kifejezni. Ekkor inkább a probléma részeseivé válunk, nem pedig a megoldáshoz járulunk hozzá.

Nem tudunk megváltoztatni másokat, de hatással lehetünk rájuk. Soha nem szabad elválasztani ennek a kijelentésnek az első felét a másodiktól.