Gary Chapman

Bármilyen sok fájdalmat okozhat is egy jegyesség felbontása, közel sem olyan fájdalmas, mint néhány évvel később egy válás.

A házasság célja, hogy egységet alkossunk. "Jóban, rosszban" együtt kívánjuk leélni az életünket. Ez azt is jelenti, hogy megosztjuk a jövedelmünket, és együtt határozzuk meg, hogyan kívánjuk felhasználni a pénzünket. Természetesen az adósságaink is közösek lesznek, és mindketten felelősek leszünk azért, hogy visszafizessük őket, ahogyan a megtakarításaink is közösek. Ha nem állunk készen a közös kasszára, akkor nem állunk készen a házasságra.

A megbocsátás (...) nem állítja helyre automatikusan a kapcsolatot, de megnyitja előtte a lehetőséget.

A megbocsátás nem érzés, hanem döntés kérdése.

A bántó szavak és cselekedetek érzelmi gátakat emelnek a házastársak közé, amelyek nem tűnnek el az idő múlásával. Csak bocsánatkéréssel és megbocsátással lehet lebontani őket.

Ha megtanuljuk elfogadni egymás nézeteit, és közösen keresünk megoldást a problémákra, akkor nem ellenfélként, hanem szövetségesként tekintünk egymásra, és képesek leszünk kezelni a házasságban óhatatlanul felmerülő nézeteltéréseket.

Gyakran rossz szájízzel gondolunk a kompromisszumokra, mert úgy véljük, hogy nem helyes engednünk az értékrendünkből és a meggyőződésünkből. Pedig a házasságban nem csupán szükséges, hanem egyenesen elengedhetetlen a kompromisszumkészség. Ez segít abban, hogy képesek legyünk mindkettőnk számára elfogadható megoldást találni.

Mindannyian hajlunk arra a feltételezésre, hogy a mi gondolataink a leghelytállóbbak. Arról azonban gyakorta megfeledkezünk, hogy házastársunk is éppen így vélekedik a saját gondolatairól.

A szerelem az érzelmi megszállottság állapota, de be kell látnunk, hogy az érzelmek változnak, és a megszállottság sem tart örökké. A kutatások szerint a szerelmi rögeszme átlagosan két évig tart. Némelyeknél valamivel hosszabb, másoknál rövidebb ideig - az átlag azonban két év. Amikor aztán leszállunk az érzelmi magaslatról, az életnek azok a vonatkozásai, amelyeket euforikus állapotunkban figyelmen kívül hagytunk, visszanyerik jelentőségüket. Egyre nyilvánvalóbbá válik különbözőségünk, és azon kapjuk magunkat, hogy veszekszünk azzal az emberrel, akit korábban tökéletesnek hittünk.

Gyakran elsiklunk a tény felett, hogy intellektuális, társas vagy lelki szempontból fényévnyi távolság választ el minket egymástól. Ellentétesek a céljaink és az értékrendünk, de nincs mit tenni, szerelmesek vagyunk. A szerelemnek ebből a felfogásából fakad az a tragikus jelenség, hogy a párok alig egyévi házasság után a házassági tanácsadó karosszékében ülve kijelentik, hogy már nem szeretik egymást, és készen állnak a válásra, hiszen nincs az az épeszű ember, aki azt várná tőlük, hogy együtt maradjanak, ha elmúlt a nagy érzés.

A házasságkötés az egyik legnagyobb horderejű döntés, amelyet életünk során hozunk. Sokan mégis úgy vetik bele magukat a házasságba, hogy szinte egyáltalán nem tájékozódnak azzal kapcsolatban, hogy mi teheti sikeressé az együttélést. A párok nagy része sokkal nagyobb figyelmet szentel az esküvő előkészületeinek, mint az utána következő éveknek, pedig az esküvő csupán néhány óráig tart, a házasság viszont - reményeink szerint - életünk végéig.

Ha nehéz is, de lehetséges szeretettel bánni egy szeretetlen házastárssal. Mikor bántóan és durván viselkednek velünk szemben, nincsenek pozitív érzéseink, csupán fájdalom van bennünk. A pozitív cselekedetek azonban döntésünkön alapulnak, nem pedig érzéseinken.

A házaspárok gyakran úgy próbálnak biztonságérzetre vagy önbecsülésre szert tenni, hogy nyomást gyakorolnak egymásra, vagy manipulálják egymást érzelmi szükségleteik betöltésére. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy ha minden tőlünk telhetőt megteszünk a társunkért, az még nem garantálja, hogy szeretetet kapunk viszonzásul.

Gondoljunk azokra a szeretetből fakadó cselekedetekre, melyekre a társunk vágyik, nekünk azonban nehezünkre esik, hogy megtegyük. Szánjuk rá magunkat a másik kedvéért ezek elvégzésére, ha ezáltal szeretet-tankja megtelik, és közelebb kerülhetünk egymáshoz.