Gárdonyi Géza

Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

A házasság többnyire azért szerencsétlen, mert a nő elfelejti, hogy angyal. A férfi pedig még azt is elfelejti róla, hogy nő.

Az emberi lélek nem olyan, mint a befagyott tó a magányában sem. Sőt éppen a magányban bontakozik ki, mikor csakis magával foglalkozik. Aki visszavonultan él, nagyobb világokat fedez fel, mint aki utazik.

A szenvedés az az embernek, ami a ruhának a mosás. A ruhát hidegbe vetik, sulykolják, forrázzák, csapkodják, lúgozzák, öklözik, facsarják, szárítják, mángorolják, tüzes vassal is egyengetik, míg végre megtisztul. A földi szenvedések is ilyenek.

A nő járja az élet igazi útját. Ő a művészet. Még beszélni se tud, mikor már meg tudja különböztetni a szépet a nemszéptől. Csak az az élet lehet boldog ezen a földön, amelyiknek a lelke - levegője a szép.

Aki nem anyai szív mellett nőtt fel, aki nem a feleség szíve melege mellett éli az életét, aki a maga szívére nem ölelhet gyermeket, aki nem halna meg senkiért, hogy megmentse, az olyan ember élete nem teljes. Mintha olyan országban élne, amelynek nincsen Napja.

Az életnek is vannak állomásai, mint a vasútnak. Csak épp hogy a vasúton tudjuk, melyik a végső állomás, ahol kiszállunk. Az élet nagy útján azonban mindig azt gondoljuk végső állomásnak, amelyik csak forduló. Kezünkben nincs sem az irányzó-kerék, sem a vészfék, mely a tébolyult vonatot megállíthatná.

Nem a halál szörnyű, hanem a temetés. A halál nem szerencsétlenség. Csak szomorúság azoknak, akik a Földön maradtak még s egy kedves valakijöktől látatlan időre el kell búcsúzniok.

Voltaképpen addig élünk, amíg érdeklődünk. Amíg akarunk valamit. Ameddig óhajtások rezegnek bennünk. Világból való kifelé haladásunk jele, ha már a szemünk nyugodtra fordul. Ha már az akaratunk nem néz a távolba. Ha már az óhajtásaink nem óhajtanak. A nagy tűz vége felé csak már alacsony kis néma lángocskákkal ég.

Lásd a hajnalcsillag is sokadmagával él a mindenség határtalan terében. De ő maga mégis egy közöttük s a maga külön pályáján halad. Az ember is örökkön különvalónak érzi magát.

A halál azért oly iszonyú a szívünknek, mert egy halhatatlannak érzett valakinknek a semmibe törését látjuk csupán. A ház összeomlott: szemünknek bizonyossága, hogy aki benne volt, nem kerül többé elő. De hát a szem csak fotografáló szerszám: hideget, meleget, ízt, illatot, szellősusogást se fog fel a lencséje - hát mért éppen a lélek láthatatlanságán esik kétségbe a szemünk?!

Az emberi test minden egyes élete megismétli a milliónyi évek során való fejlődést, az őssejttől a mai emberformáig. Mint ahogy a béka, a pillangó és minden egyéb állat teste is megismétli. Hát aztán az ember mostani teste volna a végső pont? A végtelenségben nem lehet semmi véges. A mozgás örök, tehát a fejlődés is örök.

Akármilyen viaszból is a gyertya, a láng a fő. Testileg akármilyen vegyülék is az ember, a test nem a lélek.

Nem szoktam hazudni. Ha varangyos béka esik ki valaki szájából, nem utálom úgy, mint akinek hazug szó jön a szájából.