Erich Maria Remarque

Az idő a halál nagyon gyenge főzete, amelyet lassan adagolnak nekünk, mint valami ártalmatlan mérget. Kezdetben felélénkít, s még azt is elhiteti velünk, hogy szinte halhatatlanok vagyunk, de mikor napról napra, cseppről cseppre erősebb lesz, savvá változik, amely zavarossá teszi és felbontja a vérünket. Még ha meg akarnánk is próbálni még hátralévő éveinkkel visszavásárolni az ifjúságot, nem tehetnénk: az idő sava megváltoztatott bennünket, kémiai összetételünk már nem ugyanaz, tehát egy csodának kellene történnie.

Az ember mindig egyedül van, és soha sincs egyedül. Jönnek az emlékek. Egy hegedű búgása a félhomályból - valami kertben, egy dombtetőn Budapest fölött. A gesztenyefák mély illata. A szél. Álmok, amint az ember vállára telepednek, mint fiatal baglyok, szemük felcsillan a félhomályban. Egy alkonyat, mely végtelenül elnyúlik az éjszakában.

A szokásos frázisok a barátságról. Kis veteményeskert a kiűlt érzések lávatalaján. (...) A szerelmet nem szabad barátsággal bemocskolni. Ha vége, hát legyen vége.

Nem hinnéd, hogy mi mindent el lehet felejteni. Nagy áldás ez, és pokoli nyomorúság.

Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit.

Nincsenek megözelíthetetlen szigetek. És a nyugtalan szív nem ismer korlátokat; legkönnyebb elveszíteni azt, amit a karjában szorít az ember, sohasem azt, amit elhagyott valahol.

Az életnek nincs tartalma - mégsem lehet csak úgy elhajítani, mint egy kilőtt patront! Talán még használható lesz a harcban, ha eljön majd annak az ideje, és akkor rá is szükség lesz.

Mindenkinek csak egy élete van; értéktelen és a legnagyobb érték, el is dobhatja, ha akarja, az sem nehéz. Igen ám, de vele együtt hátha elvész a bosszú is, és mindaz, amit bár megcsúfoltak, leköpködtek, nevetségessé tettek mindennap és minden órán, de ami akkor is, mindennek ellenére, körülbelül úgy neveznek, hogy: az emberségbe és az emberiségbe vetett hit.

Felejteni - könnyű, míg az akarat lámpása fénylik a világ fölött; ám amikor kialszik a fény, és a férgek neszezése hallik, amikor az elpusztult világ, mint az elsüllyedt Vineta, ismét kiemelkedik a hullámokból, és új életre kel - akkor egészen más minden.

A boldogság a lábunk előtt hever. Csak le kell hajolni érte.

Egy hét. Egy örökkévalóság annak, aki valóban boldogtalan. Annyira, minden porcikámmal, keresztül-kasul boldogtalan voltam, hogy egy hét alatt elfogyott az egész. A hajam is boldogtalan volt, a bőröm, az ágyam, még a ruháim is. Annyira tele voltam boldogtalansággal, hogy semmi sem létezett azon kívül. És amikor már nem létezik semmi más, akkor lassan megszűnik a boldogtalanság is, mert nincs semmi, amihez hasonlíthatnád. És akkor jön a teljes kimerültség. Aztán elmúlik az is. És lassan újraéled az ember.

A világ minden nyomorúsága ebben rejlik, hogy sose érezzük azt, amit másnak okozunk.

Félálom az elmúló éjszakában. Sötétben kimondott szavak - hogyan is lehetnének igazak? Az igaz szó világosságban születik.