Erich Maria Remarque
A tapintat nem egyéb, mint hallgatólagos megegyezés, hogy nem gyomlálgatjuk egymás hibáit, hanem szemet hunyunk fölöttük.
A kegyelet voltaképpen bűntudat. Az emberek le akarják róni mindazt, amit a kedves megboldogultnak még életében kívántak. (...) Az embernek mindig akkor jut eszébe az a néhány szegényes jó tulajdonsága, amikor már késő. Elérzékenyül a gondolatra, hogy milyen nemes szívű lehetett volna, és ebből kifolyólag roppant erényesnek érzi magát. Erény, jóság, nemesség... - ezeket főként másoktól követeljük meg.
Az ember gonosz, és csak akkor híve a jótetteknek, ha mások művelik.
Nem úgy váltunk el, mint a múltkor. A lány ott állt a kapuban, az utcalámpa fénye beragyogta az arcát. Gyönyörű volt. (...) Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem olyan, mint máskor, amikor az ember majd megőrül egy lányért, ha este el kell válnia tőle. Inkább gyönyörűséget éreztem. Gyöngédséget és kimondhatatlan vágyat.
Olyan közel kerültünk egymáshoz, amennyire csak két ember kerülhet - és rejtélyes módon olykor mégis minden elsötétült és gyötrelmessé vált. (...) Nem tudtam kilépni a lét hullámköreiből, amelyek bennünk és körülöttünk gyűrűznek, amelyek ránk kényszerítik a maguk törvényeit, (...) a villanó érzéki csalódást: a birtoklás és az elveszítés egyidejű egymásba torkollását.
A szerelemmel nem tudok végezni. A be nem teljesedés szomorúvá tesz. (...) A szerelem titka, amely bennünk kezdődik, de nem bennünk ér véget. Az a titokzatos mód, ahogy mindez egyidőben jelen lehet: az ember, a szerelem, a boldogság, az élet... s ahogy ez mindig milyen iszonyúan kevés, és minél többnek látszik, annál kevesebbé lesz.
Amit testközelbe enged az ember, azt meg is akarja tartani. És megtartani semmit nem lehet.
Azzal nyugtatom magam, jobb, ha az ember akkor hal meg, amikor még élni szeretne, mint akkor, amikor már meg szeretne halni. (...) Ha az ember még élni akar, akkor van valami, amit szeret. Ez megnehezíti, de meg is könnyíti a dolgot. Nézd, nekem mindenképp meg kell halnom, és most hálás vagyok a sorsnak, hogy te az enyém voltál. Hiszen magamra is maradhattam volna, boldogtalan is lehettem volna. Akkor szívesebben haltam volna meg. Így persze nehezebb. Másrészt viszont tele vagyok szerelemmel, mint a méhecske mézzel, amikor esténként visszatér a kasba. S ha választanom kellene a kétféle lehetőség között, csak ezt választanám.
Ami jó, azt sosem kell visszautasítani. Még akkor sem, ha az ember nem tudja, miért kapja.
Az emberi élet túl hosszú a szerelemhez. (...) Az egyiknek mindig túl sokáig tart. A másik pedig hoppon marad, azután csak ül, és bámul maga elé. Úgy bámul, mint aki meghibbant.
Sose akarj többet tudni a kelleténél! (...) Minél kevesebbet tud az ember, annál gondtalanabbul él. A tudás szabaddá tesz - de boldogtalanná is.
A lány némán ült mellettem; az ablakon keresztül fények és árnyak vetültek az arcára. Olykor ránéztem, és újra eszembe jutott az első este, amikor megismertem. Az arca most komolyabb volt, egy kissé idegenebb, mint az imént, de nagyon szép - igen, ez volt az az arc, amely akkor megragadott, és azóta sem eresztett el. Valami nyugalmas titkot sejtetett.
Sosem különülhetünk el eléggé, sosem távolodhatunk el elégszer egymástól ahhoz, hogy ismét egymásra találjunk.
Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet.
Az együttlét boldogságát csak az ismerheti meg igazán, aki újra és újra magára marad. Minden egyéb megzavarja a feszültség titokzatosságát. És mi más vonzhat erőteljesebben a magány mágikus birodalmába, mint a felkavart érzelmek, a megrázkódtatás teljes átélése.
Facebook
Pinterest