Erich Maria Remarque

A szerelemben az ember mindig túl sokat kérdez, és ha elkezdi valóban tudni akarni a feleleteket, a szerelem hamarosan elmúlik.

Ha az ember kiszolgáltatja magát, nem szabad csodálkoznia, ha rálőnek.

A kispolgári stagnálás erkölcsi állapot, nem földrajzi.

A nőknek nem magyarázni kell; foglalkozni kell velük.

Az öngyilkosság lehetősége egyfajta kegy, amelynek az ember csak ritkán van tudatában. A szabad akarat illúzióját kölcsönzi az embernek. És valószínűleg többször követünk el öngyilkosságot, mint egyáltalában sejtjük. Csak nem tudunk róla.

A vallás is sok véráldozatot kívánt a sötét évszázadok során. Abban a pillanatban, mihelyt őt magát nem üldözték többé, ő kezdte el az üldözést, máglyával, karddal és kínvallatással.

Ameddig az ember gúnyolódik és fél, megpróbálja kisebbnek tüntetni fel a dolgokat, mint amekkorák.

Jellemző, hogy ha az ember átengedi magát a pániknak, azt hiszi, hogy mindenfelől fényszórók irányulnak rá, és a világnak egyéb dolga sincs, mint hogy őt keresse. Úgy érzi, hogy testének minden sejtje önállósítani akarja magát, a lábai rángatóznak, mozgásteret akarnak biztosítani maguknak, a karjai csak védekezni és ütni szeretnének, az ajka meg a szája csak remegve tudja visszatartani a megformált kiáltást.

Veszély esetén a látásunk megváltozik - nem a szemünkkel látunk élesen, hanem inkább az egész testünkkel. Mintha az ember a bőrével látna, különösen éjszaka. Ilyenkor szinte az az érzésünk, mintha a neszeket is látni tudnánk, a hallóérzék szerepét is annyira a bőr veszi át. Kinyitjuk a szájunkat és figyelünk, s mintha a szájunk is látna és hallana.

Nem azt akarja-e mindenki? Megtartani, amit nem lehet? És szabadulni attól, ami nem akarja elhagyni az embert?

Vajon nem veszíti-e el az ember folyton azt a valamit, amiről azt hiszi, hogy az övé, csak azért, mert mozog? És nem csak akkor áll-e mozdulatlanul valami, ha már nincs többé, és amikor már nem változhatik? Nem csak akkor birtokolhatja-e igazán az ember?