Erich Maria Remarque

Ha már nem tudunk gyerekesen viselkedni, akkor megöregedtünk.

Nem kellenek a magyarázatok. Minden magyarázat olyan másodosztályú. Érzelmekben amúgy sincs magyarázat. Csakis cselekedni lehet.

Rég eldőlt már minden, mint mindig. Legföljebb nem tudunk róla, és a látványos végjelenetet összetévesztjük a döntéssel, amely pedig már rég némán megszületett, hónapokkal azelőtt.

Mintha bekéredzkedett volna valami alaktalan, szürke vigasztalanság, valami, ami a bánatnál is szomorúbb - egy távoli, névtelen emlék, szélfújta, végtelen hullám, hogy visszakövetelje, amit kivetett egykor egy elfelejtett szigeten - a parányi emberséget, fényt és eszmét.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a tengerben, mondjuk, a Capri-öbölben egy hullám, amelyik beleszeretett a sziklába. Mindig körülötte fodrozódott, csókolta éjjel-nappal, fehér habkarjával ölelte. Sóhajtozott, zokogott, könyörgött, hogy legyen az övé, és addig ostromolta szerelmével, míg lassan-lassan alámosta a szikla ellenállását, és egy szép napon, mert nem bírta tovább, a szikla megadta magát, és a hullám karjába omlott. (...) És akkor a szikla, a körülrajongott, az imádott, az annyira áhított szikla nem létezett többé. Egy kődarab hevert csupán a mélyben, a tengerfenéken. A hullám úgy érezte, megcsalták, rászedték, és hamarosan másik sziklát keresett magának.

Soha nem volt több hamis próféta, több hazugság, több halál, több rombolás és több könny, mint a mi századunkban, a huszadikban, a haladás, a technika, a civilizáció, a tömegkultúra és a tömeggyilkosságok századában.

Ha nem kívánunk nagyon sokat: minden ajándék.

Emlékezetünk nem elefántcsont ereklyetartó egy pormentes múzeumban, hanem állat, amely él és zabál és emészt. Önmagát falja fel, mint a mondabeli főnix, hogy tovább élhessünk és ne pusztuljunk el miatta.

Jó vége csak annak lehet, ami azelőtt egyfolytában rossz volt. Akkor mégis jobb, ha valaminek csak a vége rossz.

A gyűlölet sav, amely felemészti a lelket, teljesen mindegy, hogy az ember maga gyűlöl, vagy őt gyűlölik.