Csitáry-Hock Tamás

Minden nap jön. És minden nap hoz magával valamit. Hol rosszat, hol jót. De sosem érkezik üres kézzel. Van, hogy tőled függ, elfogadod-e, amit hoz, de van, hogy nincs döntési lehetőséged. Aztán jön egy nap, szokás szerint bekopogtat, és elakad a lélegzet. A dobozra az van írva: Élet. Izgatottam nyitom ki. És valóban. Élet van benne. Az életem. Te.

Az óra ugyanaz. De az idő már nem. Már kétféle idő van. A veled-idő és a nélküled-idő. Az egyikben egy óra egyetlen másodperc. A másikban egy óra egy egész év.

Versenyfutás van. Az idővel, a választékkal, a versenytársakkal. Akik szintén a rajtvonalnál várják a startpisztoly eldördülését, a rácsok felhúzását, az ajtók nyitását, és megkezdődik a karc. A tárgyakért. Az ajándékokért. A szeretetért, a boldogságért, a békességért. De ezeket nem kapod meg a boltban. Ezeket nem tudod megvásárolni a tárgyakkal együtt. Ezeket neked kell beletenned. Mert csak így válnak értékessé. Nem az áruktól, nem a nagyságuktól. Csak tőled.

A gyümölcsöt nem akkor élvezheted, amikor még virága sincs. Nem akkor, amikor elülteted. Nem akkor, amikor még csak egy parányi mag. És lehet, hogy míg beérik, sokszor azt érzed, hogy hiábavaló. Hogy reménytelen. Hogy nem lesz belőle semmi. Hogy nem ad majd szép gyümölcsöt. De hidd el, nem hibavaló. Mert a sok fáradozás, munka, hit - és legfőképp a szeretet meghozza az igazi gyümölcsöt.

Összeilleszted a cipzár két végét, megfogod a cipzárkocsit és lassan elkezded húzni felfelé, és segítségével a fogak lassan összeérnek, egymásba kapaszkodnak, elválaszthatatlanul. Ez a kis szerkezet összeilleszti őket, és már nem lehet széttépni. Ahogy a lelkeket sem. Amiket a szeretet fokozatosan, napról napra illeszt egymáshoz. Egymásba. Elválaszthatatlanul.

Hiába várod. Hogy majd jobb lesz. Hogy majd más lesz. Hogy egy napon megváltoznak a dolgok. Hogy valaki bekopogtat egy hatalmas lehetőséggel. Hogy egy napon eléd toppan a jövőd. Mert a jövőd nem valahol távol van. Nem kilométerekre, nem hónapokra, évekre. Nem jön. Hanem itt van. Benned.

Egy lépést kívánok Neked. Egy igazit. Ami nem csak az óévből visz át az újba. Mert ennél több kell. Nem elég évet váltani. Életet is kell. Ne csak az új évbe lépj most át. Hanem az új életbe. Az igaziba. A tiédbe.

Ott van az ajándék. A csomagban. A dobozban. A fa alatt. Nézd csak meg. Bontsd ki. Látod? Látod az ajándékot? Nem. Nem láthatod. Te csak egy tárgyat látsz. Nem az ajándékot. Nem az igazi ajándékot. Mert az láthatatlan. Az igazi ajándék az ajándékban van. Abban, amit látsz, amit kezedben tartasz. Ott van benne. Láthatatlanul. A szeretet, a jószándék, a rádgondolás. Amivel ezt az ajándékot adták neked. Az ajándékban az igazi ajándékot. A szeretetet.

Egymást nem ismerjük meg leírt szabályok alapján. Egymást nem tanulhatjuk meg könyvekből. Nem betűket, szavakat, utasításokat kell olvasni. Egymást csak egymásból tanulhatjuk meg. Ha tudunk olvasni egymásban. Ha szemedbe nézek, és látom a lelkedet. Akkor semmi más nem kell. Mert te magad vagy a használati útmutató.

Két pici csokikocka. Kicsomagolod őket, és egy kis tálkába teszed. És mivel meleg van, egymás mellett olvadni kezdenek. Olvadnak, olvadnak, míg teljesen felolvadnak. És ekkor már nem lesz két külön csokikocka. Már nem lesz te és én. Már csak MI leszünk. Együtt. Összeolvadva. Eggyé.

Szeretlek. Ha akarom, ha nem. Nem én döntök. De ha dönthetnék, akkor is akarnám. Mert nem elég a langymeleg, nem elég az éppenhogy, nem elég a félpohár, nem elég a tizenkilenc. Nem elég a másolat, sem az utánzat, vagy a majdnem olyan. Nem azért, mert én így akarom. A szél sem tehet arról, hogy fákat dönt, a tenger sem, hogy hullámokat vet, a Nap sem arról, hogy perzsel. A madár sem tehet arról, hogy dalolnia kell, a virág sem arról, hogy nyílik és illatozik. És a szív sem tehet arról, hogy egy napon szerelem nyílik benne. Az enyémben. Irántad. Nem tehetek róla. Nem tehetek rólad.

A legszegényebb akkor vagy, ha mindened megvan, de nincs meg a Mindened.

Nem a szemceruza rajzolja gyönyörűvé a szemed. Hanem a lelked.