Csitáry-Hock Tamás

A festő az utolsó ecsetvonáshoz ér... és elkészül a mű. A nagy mű. Aminek csodájára jár az egész világ. Csak állsz a kép előtt. És nem érted, mi olyan különös rajta. Nem tudod, miért megfejthetetlen a mosoly. Nem tudod, mit rejtett el benne a Mester. Pedig egyszerű. A Mester nem az arcot örökítette meg. Nem a külső szépséget vitte vászonra. Valami mást. Azt, ami belül lakozik. A lényeget. Mert ő tudta, hogy az igazi szépség belül kezdődik és kívül ér véget. Az arcon. A szemekben. Az ajkakon. A mosolyon. Az Ő mosolyán.

Tartozol... de te mégsem bánod. Mert ennek a tartozásnak nincs mértéke, nincs lejárati ideje. Nem pénzben, nem aranyban mérik. Egészen másban. Talán mosolyban. Vagy szívdobbanásban. Mert ez a legszebb tartozás. Mert nem "valakinek" tartozol. Hanem "Valakihez". Hozzá.

Szerintem szép vagy... szerinted nem. Pedig ugyanazt látjuk. Csak nem ugyanúgy. Mert ha önmagadat nézed, csak a szemeddel látsz. Ha a másikat, akkor a lelkeddel is. Ezért lehetsz örökre elégedetlen a tükörben látott képpel, és ezért tarthatom én ugyanezt a képet a világ legcsodálatosabb látványának. Téged.

Otthont építesz... gyűjtesz rá, megveszed az építőanyagokat, mestereket keresel, terveztetsz, tervezel, szervezel, és végül felépül. Életed legnagyobb vállalkozása. Amire annyit készültél, amiről annyit álmodoztál. És mégsem otthont építettél. Csak házat. Mert az otthont nem a házban találod meg. Nem a falak között, nem a tető alatt. Valahol egészen másutt. A Másik lelkében. Ő lesz házadban az igazi otthon.

Átölellek... két karomat köréd fonom, magamhoz húzlak, szorosan átölellek. És átölelem beléd az érzéseimet. A szívem dobbanását, a lelkem rezdülését, az életemet. A vágyaimat, álmaimat, egész lényemet. Átölelem. Beléd. És átölellek. Téged. Magamba.

Találkozik két ember, akik mások számára teljesen hétköznapiak, átlagosak, jelentéktelenek. De egymás számára cseppet sem azok. Mert van valami megfoghatatlan dolog, kisugárzás, varázslat, ami rendkívülivé teszi őket egymás szemében. Hogy amit a másiktól kapnak, az számukra csoda, kellemes érzés. Bármi legyen is az.

A levél nem elég... a telefon sem. Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.

Van egy olyan helyzet, amikor nem a másikkal szemben vagy hátrányban. Hanem együtt vagytok hátrányban. Amikor közösen játszotok, látszólag egymásért, de valahogy mindig hiba csúszik a játékba. És vesztésre álltok. És innen szép győzni. De csak úgy lehet, ha mindketten érzitek, hogy szükségetek van egymásra, hogy kell a másik, hogy akarod a másikat. Igen, akkor lehet győzni. De csak együtt. A célért. A győzelemért. Egymásért.

Tündér nem csak a mesében él... Sőt. Nem is ott él. Hanem a valóságban. Bár először talán észre sem veszed, hiszen nincs szárnya és varázspálcája, olyan, mint bárki más. Látszólag. Kora reggel álmosan ébred, munkába siet, végzi a feladatát, bevásárol, otthon mos, főz, takarít. Nem olyan, mint mesebeli társa. Mégis, Tündér. Aki nem szárnyakon röppen, és nem pálcával varázsol. Hanem valami mással. A szívével. Elvarázsol. Teljesen. Mert Ő valóságos Tündér.

Csak ülsz... És érzel. Valami különlegeset, valamit, amit még soha. Csak élsz. És érzel. Valamit a szívedben. Valakit a szívedben. A lelkedben. Egész lényedben. Mindig. Egyfolytában. És rádöbbensz. Ez a Boldogság. Ő.

A csend is más... Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.

Egy napon megjelenik... és ami addig lét volt, egy pillanat alatt életté válik. Egy varázsütésre. A keret képet kap, a fű között pipacs nyílik, a ház otthonná válik. A kávénak íze lesz, az évszakok rügyekké, napsütéssé, lombhullássá, hópelyhekké válnak, és a madárszóban meghallod a dallamot.

Kopogtatsz az ajtón... A Boldogságot keresed. Mert azt hiszed, itt van. Azt hiszed, keresned kell. Azt hiszed, ebben a zárt szobában találod. Pedig nem. A Boldogság nem itt van, nem zárt ajtók mögött él. Hanem mindenütt, amerre jársz. A Boldogság ott rejtőzik egy sétában, egy eltévedésben, egy forralt borban, egy rétesben, egy könyvben, egy teában, vagy egy finom gyümölcsben. Bármiben. Mindenben.