Csitáry-Hock Tamás

Meghívlak egy kávéra... Vagy egy sétára. Egy beszélgetésre. Igen, meghívlak. De nem kávéra, nem sétára, nem beszélgetésre. Sokkal többre. Az életre.

Mosolyogsz... úgy, ahogyan azt szavakban már nem tudom elmondani. Mert ez a mosoly más. Ahogyan a benne lévő érzés is. Ez a mosoly csak az enyém, ezt a mosolyt csak én látom. Csak én kapom. És ez a mosoly csapda. Aki beleesik, az elveszett. Többé már nincs. Már nincs az, aki addig volt. Nem létezik. Már egy új ember van. Aki addig megbújt benne. Valahol nagyon mélyen. És nem mert előjönni. De most csapdába esett. És elveszett. A mosolyban. Ahol megtalálta önmagát. És szabad lett. És szabad lettem. Mert beleestem. A csapdába. Mosolyodba.

Meglátod... és milyen gyönyörű. Muszáj megmentened ezt a pillanatot. És már fogod is a gépet, és kattintasz. Kész a kép. Rajta egy szép pillanattal. Egy pillangóval, egy naplementével, egy tóval... ami megragadott. Amit szeretnél magaddal vinni. És albumba tenni. Egy darabkáját az élet csodáinak. De nem csak a gépeddel mentheted meg. A lelkeddel is. Lelkünk minden csodás pillanatunkat lefotózza. (...) Ez a mi legszebb kincsünk. Ez az album. Lélekalbum.

Akkor is, ha néha fáj... akkor is legyünk egymásnak. Mert kaphat-e az ember nagyobb ajándékot, mint hogy megtalálja azt, akiben lelke másik fele lakozik? Nem. Még akkor sem, ha időnként beleszakad a szíve. (...) Tudom, hogy néha fájnia kell. Különös módon. És így még azt is akarom. Mert abban is ott vagy. Ott van az őszinte szereteted. És így még a fájdalom is erősít. Talán tisztít. Talán időnként segít a továbblépésben. Segít, hogy a földön is tudjunk maradni. Mert szárnyalni sem veszélytelen. Ha lezuhanunk, ha túl közel megyünk a Naphoz, elveszítjük egymást. És ezt nem szabad. Meg kell őriznünk egymást. Akkor is, ha néha fáj.

Mást mutat a naptár, és mást érez a szív. A naptár időt mutat, a szív időtlenséget.

Bízol benne... megőrzi titkodat. Mert a barátod. Mert a testvéred. Mert a szülőd. Ezért megosztod vele. De nem mindet. Nem mindent. Lehetnek titkaid, amiket elmondasz másoknak. Néhányat. Nem mindet. De egy napon érkezik valaki... valaki, aki nem barátod, nem testvéred, nem szülőd. Sőt, még csak nem is a szerelmed. Valaki más. Valaki több. Mindennél és mindenkinél több. Akiben feltétel nélkül bízol. Akinek nem csak néhányat mondasz el titkaidból. Akire mindet rábízod. Sőt a legnagyobb titkodat is: az életedet. Feltételek nélkül, kételyek nélkül. Ez több, mint bizalom. Ez a legszebb érzés. Az összetartozás érzése.

Van egy gyógyszer... nagyon különleges. (...) Minden benne van. Amire szükséged van. Gyógyír mindenre. Egyszerre szeretet, bizalom, hit, erő, gyengédség... nincs jobb orvosság a világon. Minden benne van, ami az élethez kell. A boldog, felszabadult élethez. Adagolása nincs korlátokhoz kötve, sőt, az a legjobb, ha minél többet kapsz belőle naponta. A legtökéletesebb orvosság... mellékhatások nélkül. Úgy hívják: ölelés.

Van, hogy az úton egyedül kell menned. Mert a te utad, a te feladatod. Csak te járhatod be, senki más, mert neked kell a rád váró akadályokat leküzdened, mert a cél a te célod.

Nézed a vizet. Az eget. A felhőket. A naplementét. A végtelent. A mindent. Újra. Mint már annyiszor. Lenyűgöz, elvarázsol, magával repít. Nézed, nézed, nézed. És most... most megpillantasz valamit. (...) Kirajzolódik egy arc, egy álomarc. Ő. És te csak állsz, és nem találod a szavakat ebben a csodálatos egységben. Csak gyenge kifejezéseket: gyönyörű, bámulatos, lenyűgöző. Az egyetlen arc. Amiben te már nem csak az álomarcot látod. Hanem az álomszívet is.

Megérinted... talán csak éppen hogy. Talán a bőrötök nem is ér egymáshoz, csak a karokon lévő pici szőrszálak simogatják egymást. Mégis érzitek. Mégis csodálatos érzés, nyugalom, bizalom, szeretet árad rajtuk keresztül egymás felé. Hihetetlen erő van benne, hihetetlen érzések szabadulnak fel ebben az aprócska érintésben. És megnyugszol. Ebben a pillanatban megáll körülötted minden. Nem beszéltétek meg az érintést, mégis, mindketten tudjátok, hogy kell. Érzitek, nem tehettek mást. Muszáj, mert érezni kell a másikat. Így is. Mert lélekben egyek vagytok. És a test követi a lelket.

Egy pad is válhat kényelmes fotellé, és egy kényelmes fotel is lehet priccs. Attól függ, kivel osztod meg.

Reggel van... ketten fekszünk az ágyban. És a legcsodásabb látvány vár most rám. Tudom. Mindjárt. Kellemes ez a pillanat, mert tudom, hogy mindjárt megpillantom. Még élvezem a várakozást, nem kapkodom el. Ízlelgetem magamban az érzést. Hogy milyen csodás lesz. Mert mindjárt kinyitom a szemem, és a világ legszebb látványa fogad. A te arcod.

Az életed nem akkor kezdődik, amikor meglátod a fényt. Hanem egy másik pillanatban. Egy találkozással, egy mosollyal, egy zavart kézfogással. Amikor meglátod Őt. Amikor megtalálod.

A kincs helyét nem tudod kitalálni. Csak megérezni lehet. Mert a kincs ott rejtőzik egy dalban, egy meghitt pillanatban, egy szivárványban, vagy egy virágban. Sok-sok apróságban, a legegyszerűbb dolgokban. De ha szíveddel rátalálsz, megérzed, hogy ezek többé már nem apróságok. Mert a legdrágábbat adják neked.

Üzenetet kapsz... a legszebb üzenetet. Pedig nem szavakkal írták. Te mégis el tudod olvasni. De senki más. Csak te. Nincs tolmács, kódfejtő, nincs senki, aki rajtad kívül értené. Mert ennek a nyelvnek a szavait ti alkottátok. Együtt. Érzésekből, helyekből, történetekből. És ő ezen a nyelven írta az üzenetet. A neked szólót. Csak neked.