Cserna-Szabó András

Egy körtérnek köztudottan nincsenek sarkai, s ha valaki mégis be tud fordulni egy kör sarkánál, akkor az már látszik, hogy itt egy olyan személyről lesz szó, aki nem a hétköznapi logika szőnyegén lépked, hanem valami egészen más szőttesen, ami a valóság és a valóságfelettiség szálaiból egyaránt konstruálva (szőve) vagyon.

A haza nevű kábítószer arra jó, hogy egyik ember belevágja a másikba a szuronyt csak azért, mert más a hazája. Ahelyett, hogy normális emberek módjára meghívnák egymást egy kisfröccsre, aztán továbbmennének.

Minden mocskos érzés édestestvére a szerelemnek: az önzés, az irigység, az uralkodni vágyás, a gyűlölet. Hát hol itt a tisztaság? (...) Nem jó a szerelmet tisztára mosni, mert kimegy a színe.

A vers azért sokkal jobb, mint a próza (...), mert versíráskor a sorokat nem kell végigírni. A próza rabszolgameló. Női dolog. Öregasszonyos. Az öregasszony és az író nem sokban különbözik. Mindkettő egész nap ül a székében és sorokat köt egymás alá. Semmi szabadság. Én a sort ott hagyom abba, ahol jólesik. Ez férfias szabadságot ad. A költő, kérem, az férfi, az író nyámnyila némber. Csak hasonlítsunk össze, kérem, egy Ady Endrét, aki talpig férfi és talpig költő, egy Mikszáthtal, aki nagy író, ám a sok üléstől olyan vastagra hízott, mint egy szakácsné.

Mesében azért rossz lakni, mert az ember örökre össze van zárva azokkal, akik a mesében szerepelnek.

A természetben minden hasonlít valami másikra, (...) az irodalom ezért lehetséges.

A részegség nálam öt stádiumot jelent. Az első a mézédes bambaságé, a másodikban a szomorúság szőröstül-bőröstül fal fel. A harmadik stádium a himnuszé, a bús dallamé, ezt dúdolom, míg lassan át nem csorgok a negyedikbe, mely a könnyeké. Az ötödik, s egyben végső stádiumról nincs sokat mondani: elterülök, mint egy levelibéka, melyen gépkocsi súlyos kereke tiport és porszínű lemezzé aszalódott a nyári aszfalt kigőzölgésén.

Az ember elkezdi utálni azt, amiből csak egy csippenetet kapott, az időt.

Az angyaloknak megvan az a kivételes tulajdonságuk, hogy automatikusan olyanra változnak, amilyenről a beszélgetőtársuk mindig is álmodott.

A bűntudatról nem tudunk semmi bizonyosat, csakis annyit, hogy végtelenül legyengít. Annyira, hogy nincs erőnk ökölbe szorítani a kezünket, lehunyni a pillánkat. Nincs erőnk öklendezni, nincs erőnk kihányni a bűnt magunkból, nincs erőnk arra se, hogy szappannal mossuk testünkről a sárt. A bűnt kéne ilyenkor megtalálni, nincs is olyan mélyen, de gyengék vagyunk, s ha elérnénk, sem tudnánk megmarkolni.

A szépséget sohasem a külcsínben kell keresni, sőt nem is a mögött valahol belül, hanem sokkal inkább valahol felette a magasban.

Az idő, ez a szavábavághatatlan, elnyűhetetlen, lelőhetetlen, elviselhetetlen patak csak folydogál, csepeg, totyog, (...) mert ennek a végtelenfejű és pillanattestű állatnak mindegy, hogy élünk-e vagy épp halunk, mindegy, hogy ki kivel van, csak bandukol, nem tudni, merre, előre vagy hátra vagy körbe vagy helyben, csak az biztos, hogy rajtunk, úgyhogy már mindannyian annyira utáljuk, mint a saját lábszagunkat, nem tudunk előle megszökni, se elbújni, meglépni, hozzánk van kötözve és szaga is van neki, büdös időszaga van, régi boroknak és befőtteknek van csak hasonló, néha megolvad, mint a sajt, néha kemény, mint a bakancs orra, nem baj, ez az idő is jó lesz, ha már nekünk jutott ez a juhtúrónyi idő.

Csak az az igazi tehetség, aki nem próbálja tehetségét állandóan fitogtatni, hanem csak csendben, az egyértelműség szelíd magabiztosságával kijelenti azt, amivel pedig perelni nem lehet és nem is szabad, mert csak az igazi tehetség engedheti meg magának azt, hogy tehetségét szentül elherdálja, szétdobálja.

Lehet a hím tagbaszakadt és rendkívüli jelenség, dönthet meg már kamaszkorában mázsás konyhahölgyeket, bánhat úgy a nőkkel, hogy azok megtiszteltetésnek veszik, ha néhanap megengedtetik számukra szerelmük kifejezése, jöhetnek lányok és asszonyok az életében, hogy alig győzi a lakást szellőztetni utánuk, legyinthet rózsaszínű postára, hallgathatja unottan a francia szubrettet a télikertben, de addig mégsem férfi, míg nem jön egy asszony, talán épp a kelmefestő keleti orrú felesége, egy párduc, aki se szó, se beszéd összekarmolja, keresztbe veti pillangós papucsait, és mérgezett hajtűt döf szívébe.

Regényt írni nem vidám dolog, inkább heroikus küzdelem, birkózás, kemény meló. Ebben a küzdelemben általában vesztésre áll az író, és abban a pillanatban kell abbahagyni, amikor először nyerésre állunk.