Cecelia Ahern

Igazából soha nem izgatom magam, egyszerűen ilyen vagyok. Nem is nagyon szoktam meglepődni. Talán azért, mert arra számítok, hogy bármi megtörténhet. Ez viszont úgy hangzik, mintha hívő lennék, de persze az sem vagyok. Átfogalmazom: egyszerűen csak elfogadom a dolgokat, úgy, ahogy történnek.

Sosem felejtjük el, ha olyasmit teszünk, amit nem lett volna szabad. Az ilyesmi vészjóslóan ott lebeg a tudatunkban (...), és nem hagyja, hogy elfelejtsük.

Az új emlékek olyanok, amikre vágynak az emberek, vagy amiket fel szeretnének eleveníteni - bár ezek soha nem lesznek eredetiek, bármennyire próbálkoznak az újrateremtésükkel. Az elme mindent újra megteremt saját magától. Azért, hogy túlélje.

Az emberek más dolgokat szeretnek, (...) ezt meg kell tanulni az életben. Nincs mindig mindennek értelme, de ez így van.

Kiderült, mindketten úgy érezzük, kibogozhatatlanul össze vagyunk kötve, mintha láthatatlan köldökzsinór futna a testünk között, amelyen keresztül táplálkozhatunk egymásból, így egyszerre növekedhetünk és élhetünk a másik által. Természetesen volt a dolognak egy árnyoldala is: úgy rángathattuk ezt a zsinórt, ahogy akartuk, összetekerhettük, összecsomózhattuk, nem figyelve arra, hogy így szépen lassan megfojtjuk egymást.

Szeretek beszélgetni az emberekkel, mindig is szerettem. Azt gondolom, ha az ember mesél magáról, olyasmire is rájön magával kapcsolatban, amit korábban nem tudott.

Semmi kedve nem volt arról beszélgetni, mit jelentett a tegnapi esemény. (...) Olyan volt, mint egy leeresztett labda. A szívem megszakadt a látványától, a nemrég még röpdöső madár most összetörten, szárnyaszegetten hevert a földön. Párszor megpróbáltam beszélni vele a dologról, de mintha csak rontottam volna a helyzeten. Nem sírt, nem könnyezett, és pontosan ez a csend volt, ami mindennél hangosabban üvöltötte el azt, amit szavakkal nem tudott volna kifejezni.

Egyedül feküdtem le, miután otthagytam egy férfi meleg ágyát. Egy férfiét, aki szeretett, és akit szerettem. Egy férfiét, aki emiatt többé nem vette fel a telefont. Egy férfiét, aki, miután tizenhárom éven át próbált megismerni és megérteni mindent velem kapcsolatban, ezen a ponton feladta, és már meg sem akart ismerni.

Minden rosszban van valami jó, és minden jóban valami rossz. Persze ezt sokszor lehetetlen felismerni az adott pillanatban. Mi, emberek vagyunk az Élet megtestesítői. Az élet pedig mindig egyensúlyban van. Élet és halál, férfi és nő, jó és rossz, szép és csúnya, nyerni és veszíteni, szeretni és gyűlölni. Elveszteni és megtalálni.

Ha - olykor egészen személyes - beszélgetéseink során ki is adott néha egy-egy információmorzsát a magánéletéről, igazából semmit sem tudtam arról, milyen ő. Megalkottunk egy kis világot, a saját kis szabályaival, és ebben a világban fal volt közöttünk, melyet nem léphettünk át, legfeljebb táncolhattunk rajta egy kicsit egy-egy pajkosabb napon.

A (...) nagy drámai változások úgy hatnak az ember életére, mint a mágnes: vagy közelebb hozzák egymáshoz a szereplőket, vagy eltaszítják őket egymástól.

Nagyon fáradt és magányos lettem, és nagyon fájt a szívem a hazugságtól. Hazugság volt, hogy jobban érdekel egy sor semmi-kapcsolat senki-emberekkel, mint egy valami-kapcsolat Valakivel. Aznap reggel még emlékeztettem magam, hogy az éjszakai érzést soha ne felejtsem el. És azt sem, micsoda esztelenség volt a ház melegét a hideg éjszakára váltani. Magányos ember az, aki a valamit semmire cseréli.

Ezt (...) utáltam a gyerekekben: mindig kimondják, amit igazából már te is tudsz, csak nem akarsz beismerni. És pláne nem akarsz hallani.

Mindig úgy érezte, köze van a folyóhoz, részt akart venni az életében, lefolyni, mint az az ezernyi minden, amit a folyó magával sodort. (...) Cavan megyében még keskeny és gyors, csak később lassul és szélesedik ki. Útközben minden lemorzsolt földdarabbal magával visz egy kicsit az adott hely, az adott megye titkaiból, lelkéből. A mellékfolyói - mint egy-egy artéria, melyet az ország lüktetése tart mozgásban - mind elhozzák, és izgatott suttogással adják tovább a titkaikat, hogy az egész végül elvesszen, összekeveredjen a világ többi elsuttogott reményével és megbánásával az Atlanti-óceánban.

Volt szeretőm, ellenfelem, pasim, haverom (...). Eleget próbáltam ahhoz, hogy tudjam, hosszú távon egyik sem fog működni. Nem tudtam megnyílni előttük. Nem érdekelt eléggé a dolog, nem akartam eleget adni és kapni. Amit ezek a férfiak nyújtani tudtak volna, nem kellett, és ők nem értették meg, mire van szükségem.