Cecelia Ahern

Amikor a fájdalom elmúlik, jön a helyére a harag. Aztán amikor a harag is kifutja magát, érkezik helyette a magány. Az érzések végtelen körben követik egymást, az egyik elveszett érzés helyére mindig jön egy másik.

Van, hogy a tények, noha roppant bizarr formát öltenek, ettől még tények maradnak.

Nem volt rossz viszonyom a szüleimmel. (...) De az a helyzet, hogy én soha nem tudtam elengedni magam a társaságukban. Láttam a szemükben, hogy kit látnak bennem, és nem tetszett. Többet láttam magamból a mimikájukon, mint bármelyik tükörben. Egyeseknek van ilyen képessége: ha rád néznek, az arcuk pontosan mutatja, hogy viselkedsz.

Most már ki tudom mondani: nagyon sajnálom. Ezerszer is ezt kiáltom innen, de ő nem hallhat meg engem. Teli torokkal üvöltöm a fák és hegyek csúcsa fölött, hogy "köszönöm" és "ne haragudj", a szeretetem a tavakba öntöm, és csókokat lehelek neki a széllel, remélve, hogy valamelyik csak eljut hozzá.

Néha nem könnyű eldönteni, melyik az a néhány pillanat az életben, ami kicsit különlegesebb, mint a többi. Gyakran csak utólag ébredsz rá, hogy milyen nagy volt az előző pillanat, de addigra már véget ért.

Az ember szíve bármikor összetörhet, függetlenül attól, hány éves.

Ha bármelyikünk is azt képzelte, hogy valami nagyon különleges kezdődik el kettőnk között ezekben a percekben - nyilván mindketten ezt hittük - le kellett szállnunk a földre, mert pillanatok alatt kiderült, hogy ugyanott tartunk, ahol abbahagytuk.

Annyira választ akartam kapni az előttem tornyosuló nehéz kérdésekre, hogy elsiklottam az egyszerű válaszok fölött, még akkor is, ha majd kiverték a szemem.

Sokáig ültünk egymás mellett csendben. Ennyi év beszélgetés után egyikőnk sem tudta, mit mondjon. (...) Odahajolt hozzám, és hosszan, éhesen, erősen megcsókolt. Talán egyszerre üdvözöltük és búcsúztattuk egymást.

Annyi éven át olyan intenzíven próbáltam kifordítani az életem és mindent megkeresni, hogy közben éppen magamat felejtettem el megkeresni. Valahol elfelejtettem megkeresni, ki is vagyok én valójában.

Nagyon zavart, hogy az eltűnt dolgaim egyszerűen soha nem lettek meg. (...) Nem vágytam új dolgokra - tízéves koromtól kezdve úgy éreztem, hogy amim eltűnt, nem lehet pótolni. Nem, nem újat akartam, hanem megtalálni a régit.

Az idő nagyobb kincs az aranynál, a gyémántnál, az olajnál és minden vagyonnál. Az időből sosem jut elég, az idő vihart kavar a szívünkben, az időt csak okosan szabad eltölteni. Nem lehet becsomagolni, szalaggal átkötni és a karácsonyfa alá tenni. Időt nem lehet ajándékozni. De ami van, meg lehet egymással osztani.

Erre valók a testvérek. Hogy szekálják egymást, hogy megnehezítsék egymás életét. A gyerekek ebben nőnek fel, és ettől edződnek meg. Ez adja az alapot a felnőtt élethez.

Nincs abban semmi rossz, ha az ember időről időre visszatér a szülői házba. Jót tesz a léleknek.

- Már rég össze kellett volna szedni magam. (...) Hát nem mondhatom, hogy kapkodok. Mást se csinálok, mint sajnálom magam. - Na és? Sajnáld csak, ha ez segít, és ne törődj senkivel. De aztán ne legyen bűntudatod amiatt se, hogy jól érzed magad. Vannak súlyosabb bűnök is a világban, mint hogy valaki boldog.