Cecelia Ahern

Az élet találkozásokból és elválásokból áll. Nap mint nap érkeznek új arcok az életünkbe, illedelmesen köszöntjük őket, van, aki csak néhány percig marad, mások hónapokra, és van olyan, aki egész életünkön át velünk lesz.

A szerelmet csak egy hajszál választja el a gyűlölettől. A szerelem felszabadítja a lelket, de néha egyúttal meg is fojtja. Én egy kötélen próbáltam egyensúlyozni a kettő között, nagyjából egy elefánt kecsességével. A fejem a gyűlölet felé húzott, a szívem a szerelem felé. Ingatag út volt, és néha el is estem. Olykor elég sokáig tartott, mire újra fel tudtam állni, de soha nem túl sokáig.

Idővel az ember változik, és minden évvel egy újabb réteg rakódik ránk, minden nappal egy kicsit többek vagyunk, mint azelőtt.

Az emlékeink az egyetlen kapcsolatunk a múlttal. A segítségükkel újra és újra ölelhetünk, csókolhatunk, nevethetünk és sírhatunk. Nagyon értékesek!

Mivel nőből vagyok, nem mondom ki, amit akarok, de fenntartom a jogot, hogy hisztizzek, ha nem kapom meg.

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.

Megbeszéltük, hogy még találkozunk, de nem beszéltünk meg konkrétumokat - nem mintha bármelyikünknek is rossz érzése támadt volna. Egyszerűen úgy éreztem és valószínűleg ő is, hogy mindent megbeszéltünk, illetve amit mégsem, azt is megértettük. Nekem elég volt tudni, hogy itt van, és valószínűleg neki is elég a tudat, hogy én itt vagyok. Néha az embernek csak ennyi kell: tudni, hogy a másik van.

Az élet legrosszabb pillanataiban az ember alapvetően két dolgot tehet. Összeomlik, feladja a küzdelmet és a reményt, és arccal a földön fekve rúgkapál, ez az egyik. A másik pedig az, hogy nevet.

Van, hogy a szemünk láttára tűnik el valaki. Van, hogy az embert megtalálja egy olyan valaki, aki már jó ideje nézi. Van, hogy elveszítjük magunkat, ha nem figyelünk eléggé oda. (...) Mindenki eltűnik néha. Van, aki saját akaratából, mások náluk nagyobb erők hatására. De ha megértjük, mire szomjazik a lelkünk, világossá válik, melyik utat válasszuk. Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétbe, mert a félelem, a harag és a szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltűnést választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerűbb. Van, hogy magunk találjuk meg a kiutat. De valaki mindig, mindig ránk talál.

Az életünk időből áll. A napjainkat órákban mérjük, a fizetésünket ezeknek az óráknak alapján kapjuk, a tudásunk az évek során nő. Gyorsan bepréselünk egy kis kávészünetet a zsúfolt napunkba. Visszarohanunk az asztalunkhoz, figyeljük az órát, az életünket találkákhoz igazítjuk. Mégis az idő végül elfogy, és az ember a szíve mélyén azon gondolkodik, hogy vajon a lehető legjobban használta-e ki azokat a másodperceket, perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat, éveket és évtizedeket?

Minden ütés erősebbé tesz.

Nem bűn többre vágyni, mint amennyit felajánlottak.

Az élet olyan vicces, nem? Amikor azt hinné az ember, hogy már mindent kigondolt, amikor végre elkezd tervezni valamit, lelkesedik érte, úgy érzi, végre tudja, merre kell mennie, az ösvények megváltoznak, a jelek kicserélődnek, a szél másfelé fúj, északból dél lesz, keletből nyugat, és eltévedünk. Olyan könnyű szem elől téveszteni az utat, elveszíteni a helyes irányt.

Amikor reggel felébredek, úgy érzem, valami hiányzik. Tudom, hogy valami nincs rendben, de kell hozzá egy kis idő, míg rájövök, mi is az..., aztán eszembe jut. A legjobb barátom - elment. Az egyetlen barátom. Hülye voltam, hogy egyetlen emberre összpontosítottam minden ragaszkodásom. Most meg iszom a levét.

Az én koromban a dolgok egyszerűen csak voltak, és kész. Nem elemeztünk ki mindent százszor. Nem volt az a rengeteg egyetemi oktatás "Miért, Hogyan és Azért-mert" szakon. Tudod, kedvesem, néha érdemes egy pillanatra elfelejteni ezeket a szavakat, és megtanulni kimondani: köszönöm.