Cecelia Ahern

Hiszem, hogy mindenben van valami jó, ezért úgy gondolom, ha nem kellene elhagynom a legjobb barátaimat, akkor nem szerezhetnék újakat. Új barátok szerzése pedig messze a legnagyobb kedvencem. 

Félt hinni... Félt, mert amikor hitt, a reményeit mintha zászlóként a magasba vonták volna, hogy mindenki lássa, ahogy a szélben lobog. Aztán erős szelek, viharok jöttek, csak azért, hogy a zászlót elrongyolják, szétszakítsák... és végül lehúzzák.

A pitypang a szerelem növénye is. Sokan úgy tartják, hogy ha elfújod a magvait, a szél elviszi a szerelmedet a szerelmedhez. Ha fújás közben kívánsz valamit, és egy levegővel sikerül minden magot elfújnod, a kívánságod teljesül.

Mennyire másképp néznek ki az emberek, amikor mélyen a szemembe néznek! Mintha átváltoznának. Ha engem kérdeznek, szerintem igaz, hogy a szem a lélek tükre.

Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. (...) Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett.

Ahogy mindent szép sorjában végiggondoltam, rájöttem, hogy életemben először van egy barátom (...), aki tökéletesen megért. És akinek valaha is volt kapcsolata valakivel, akár csak öt percre is, annak ez fontos. Mert egyszerre csak nem éreztem úgy, mintha más világban élnék, hanem azt éreztem, hogy van egy személy, akit szeretek és tisztelek, aki megkapta a szívem egy darabját, és aki ugyanúgy érez, mint én. (...) Nem éreztem már olyan egyedül magam. Sőt, ennél is többet mondok: úgy éreztem, mintha lebegnék.

A felnőttek (...) azt hiszik, már mindent tudnak. Felnőnek, könnyen felejtenek, és ahelyett, hogy nyitottak lennének és fejlődnének, inkább megválasztják, hogy miben higgyenek, és miben ne. De az ilyen dolgokat nem lehet megválasztani: az ember vagy hisz, vagy nem. (...) Cinikusabbak, elvesztik a hitüket, és csak azokat a dolgokat akarják tudni, ami a napi életüket segíti. A többi nem érdekli őket. (...) Pedig a többi teszi az életet.

Csak a gyerekek tudják pontosan, mi folyik a világon. Jobban látnak, mint a felnőttek, jobban hisznek, őszinték, és mindig, de mindig megmondják, hol a helyünk.

Igen, végül mind elmennek. Minden egyes ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha is beragyogta a napját, aki felvidította a szívét, olyan gyorsan tűnt el, mint a macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lenne.

Nem az a fontos, hogy nézünk ki, hanem hogy hol a helyünk a legjobb barátunk életében. A barátok azért választják egymást, mert éppen akkor éppen olyan emberre van szükségük.

Próbálta elfojtani feltörő könnyeit, próbálta lenyelni a gombócot, amely a torkát szorította, próbálta elfojtani a gondolatait, amelyek elönteni készültek mindent. Úgy érezte, az egész világgal meg kell küzdenie, hogy a számításait keresztül ne húzzák. Küzdött azokkal, akik engedély nélkül a világába léptek. (...) Úgy érezte, egész élete csak küzdelem és küzdelem és küzdelem. És most itt ül, és még a saját érzelmeivel is meg kell küzdenie. Úgy érezte magát, mintha száz meneten lenne túl, mintha ellenfelei minden ütése, rúgása célba ért volna. Elfáradt. Az izmai fájtak, a védekezése szétesett, a sebei pedig nem gyógyulnak már olyan gyorsan.

Életében először akkor hagyta el a házat tele táskákkal, azzal az elhatározással, hogy karácsonyig vissza sem tér. (...) Mindig azt hitte, hogy megkönnyebbülés és izgalom járja majd át, amikor elmegy, de amikor végül a taxi eltávolodott, elszakítva a köldökzsinórt, ami idekötötte, rettegést és aggodalmat érzett. Nem attól félt, ami előtte állt, hanem attól, amit maga mögött hagyott.

Sohasem voltam még egy felnőtt barátja. Aki találkozott akár csak eggyel is, megmondhatja, miért. Nincs semmi érzékük a szórakozáshoz, mereven ragaszkodnak a menetrendekhez és határidőkhöz, az elképzelhető legkevésbé fontos dolgokra figyelnek, például a jelzálogokra és a számlakivonatokra, miközben mindenki tudja, hogy az esetek többségében az emberek azok, akik mosolyt csalnak az arcunkra.

Vannak a világon olyan emberek, akik egyetlenegyszer sem ölelnek meg, és sohasem játszanak veled, de akkor is szeretnek. Csak nem tudják, hogyan mutassák ki.

Hiába figyeltem és hiába próbáltam meghallani a ki nem mondott szavait, nem hallottam semmit. (...) Olyan hangos a csend körülötte mindig, hogy szinte meg lehet süketülni. Senki nem áll közel hozzá, akivel beszélhetne.