Cassandra Clare

A ragaszkodást nem lehet elzárni, mint egy csapot. Főleg, ha az ember gyerekéről van szó.

Sírt önmaga miatt, sírt, mert megváltozott, és mert néha a legjobbféle változás is felér egy apró halállal.

Amíg ő él, jól van és boldog ezen a világon, én is megtalálom a magam boldogságát, még ha nem is mellette.

Mindig lesznek olyanok, akik a neved meg a felmenőid alapján akarnak megítélni, de ne hagyd, hogy mások döntsék el helyetted, ki vagy. Döntsd el te magad.

Van, amit az embernek muszáj megtennie. (...) Aztán reménykedik benne, hogy nem lesznek következményei, vagy legalábbis nem súlyosak.

A világ nem különleges és hétköznapi emberekre oszlik meg. Mindenkiben ott rejlik a lehetőség, hogy különleges legyen. Amíg valakinek van lelke és szabad akarata, bármi lehet belőle, bármit tehet, bármit választhat magának.

Ha soha senkinek nem mondod el az igazságot magadról, végül te is elfelejted. A szerelmeket, a csalódásokat, az örömöt, a bánatot, a jó cselekedeteimet, a szégyenletes tetteimet... Ha ezeket mind magamban tartom, akkor idővel eltűnnek az emlékeim. Aztán én is eltűnök.

Tudnod kell, hogy nem vágyom másik életre (...). Ez az élet vezetett el hozzád.

Néha az embernek muszáj mindent elveszítenie, hogy továbbléphessen, és az új dolgokat csak érdekesebbé teszi a veszteség fájdalma.

A hősök sem győznek mindig. Néha veszítenek is, de harcolnak tovább, és mindig talpra állnak. Nem adják fel. Ezért lesznek hősök.

Az örökkévalóság nem jelenti azt, hogy az ember elfelejti a veszteségeit. Csak elviselhetőbbé teszi őket.

A szellemek emlékek, azért maradnak velünk, mert akiket szeretünk, nem hagyják el a világot.

Néha (...) az ember túl fiatalon választ társat magának, aztán megváltozik, de a másik nem változik vele.

Az emberi testben száztrillió sejt van. És az én testem minden egyes sejtje szeret téged. A sejtjeink sorban elhalnak, és újak születnek helyettük, nekem pedig minden egyes sejtem még jobban szeret, mint a régiek. Ezért szeretlek minden áldott napon jobban, mint egy nappal korábban. Ez tudományos tény. Miután meghalok, elégetik a testemet, a hamvaimat magával viszi a szél, és szétteríti a földön, ott leszek a fákban és a csillagokban. Akkor majd mindenki, aki belélegzi azt a levegőt, látja az abból a földből növő virágokat, vagy felnéz azokra a csillagokra, emlékezni fog rád, és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek.

Téged így is szeretlek. Vakmerően, az első pillanattól fogva, hogy megismertelek. Sosem számoltam a következményekkel. Meggyőztem magamat, hogy de igen, számolok velük, mert te is úgy akarod, úgyhogy próbálkoztam, de valójában nem törődtem vele, mi lesz. Jobban akarlak téged, mint jónak lenni. Jobban akarlak, mint bármi mást az életben valaha.